Régiódiadal

Csatát nyertek a régiók – nem véletlen a cím. Miközben idehaza dübörög a politikai adok-kapok, Brüsszelben – igaz, még nem hivatalosan és szinte észrevétlenül – az illetékesek rábólintottak arra, amire Magyarországon eddig nem született példa: arra, hogy a hét régiónak legyen saját feladata, felelőssége. Még csak kétharmados törvény sem kellett ahhoz, hogy érdemi szerephez jussanak jövőjük alakításában. A politikusok idehaza persze – mondhatják a szemfülesek – időt nyertek; még hét, vagy inkább öt évig marakodhatnak azon, hogy miként és kik hozzák össze azt a bizonyos kétharmadot!

Előtörtek a kétségek, de jött a kiállás. Kétségeiknek adtak hangot az Európai Bizottság illetékesei még október közepén, talán ezért (is) lett ilyen sikeres a mostani magyar előterjesztés. Maszatolás helyett egyértelművé vált a kormányzati kiállás a decentralizáció, a második Nemzeti fejlesztési tervben való regionális részvétel mellett. Sorra a brüsszeli tárgyalóasztalra kerültek azok az intézményi és jogi garanciák, amelyek eloszlatták a szigorú uniós illetékesek kétségeit a magyar régiók uniós forráslekötési és -felhasználási képességeit illetően, s amelyek igazolják, hogy képesek a regionális fejlesztési intézmények a rájuk háruló feladatok ellátására. (Az első régiós képviselő, aki ott volt egy ilyen brüsszeli megbeszélésen, érezhető meghatottsággal számolt be a történtekről.)

Még akár követendő példa is lehet a sikerből. Magyarország képviselőinek az ország érdekei szerinti döntések miatt hasonlóan egyöntetűen és határozott állásponttal kellene előállnia mindenhol: az EU fórumain, az ENSZ-ben és másutt, sőt megtehetik ugyanezt akár itthon is. S akkor, mint a mesében, a diadalért cserébe sutba dobhatnánk a mai csatáinkat. És szalagcímekben ünnepelnénk a régiókat.