Vajon kiért szól Amerika harangja?

Az Egyesült Államokban biztosan nincs „megtakarítási özön”, mert az ennek szintjét tükröző ráta évtizedek óta veszélyesen alacsony szinten mozog, amelyet a Bush-kormányzat a nemtörődöm fiskális politikájával még lejjebb szorított. Az utóbbi években a csökkenő kamatok felhajtották az ingatlanárakat, ez lehetővé tette az amerikai felső középosztály tagjainak, hogy a házukat – a jelzáloghitelek előnyös refinanszírozása révén – amolyan bankjegykiadó automatának tekintsék, ez ugyancsak lefelé nyomta a takarékossági hajlandóságot.

Szerte a világban sincs megtakarítási özön, hanem a beruházások elégtelenek. Osszuk fel a világot három övezetre: az Egyesült Államok, Kína és a világ többi része. Ez utóbbi szegmensben a 90-es évek közepe óta a nettó folyó fizetésimérleg-többlet – a Fed egyik közgazdászának becslése szerint – évente 450 milliárd dollárral növekedett, nem a megtakarítások szintjének emelkedése, hanem a beruházások csökkenése miatt. A beruházási rátáknak Japánban, az újonnan iparosodó ázsiai államokban és Latin-Amerikában (az adott sorrend szerint) tapasztalt hanyatlása váltotta ki azon beruházások özönét, amely amerikai államkötvényekbe, jelzálog alapú értékpapírokba és USA-részvényekkel fedezett hitelekbe irányult. Ez volt az a tőkeforgalmi mutató, amely megfelel Amerika hatalmas kereskedelmi hiányának.

Mindez a most alkalmazottól lényegesen eltérő gazdaságpolitikát tenne indokolttá, hogy egyensúlyba lehessen hozni a világgazdaságot. Az USA-nak igenis adóemelésekre van szüksége, hogy a szövetségi költségvetés egyenlegét többletbe lehessen fordítani, és ösztönözni lehessen a magánmegtakarítások növelésére. A világ egészének pedig olyan gazdaságpolitikára lenne szüksége, amellyel Ázsiában, Latin-Amerikában, a Közel-Keleten és Afrikában lehetne növelni a beruházásokat.

A nagy nehézség éppen ezen a ponton jelentkezik. Olyan szakemberek, mint magam – akik a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi rendszer integrálásának, továbbá a vámok és más korlátozások csökkentésének hangadói voltunk – az előnyszerzés három fő lehetőségét emeltünk ki:

- maximalizálni kell a gazdag és a szegény országok közötti gazdasági – továbbá a szociális-kulturális – kapcsolatokat, mert ez a legjobb útja a műszaki és szervezeti ismeretek átadásának, a fejlődés gyorsításának;

- a kereskedelmi korlátok könynyítése révén lehet ellenállhatatlan alternatívává tenni a termelés kihelyezését a szegény, alacsony bérű országokba mindazok számára, akiknek vannak ehhez kedvező finanszírozási forrásaik;

- a szabadabb tőkeáramlás a szegény országok számára megnyitja a finanszírozási forrásokat, mivel a gazdag országok befektetőit a kapzsiság éppen a tőkével gyengén ellátott térségekbe hajtja.

Az első ok még mindig helytálló. A második és a harmadik azonban időközben ingataggá vált. Akiknek vannak finanszírozási forrásaik, szemlátomást képesek ellenállni annak a vonzerőnek, hogy a termelést és a tőkét kihelyezzék az alacsony bérű térségekbe (Kínát leszámítva). Ehelyett a tőkeforgalom liberalizálása a fejlődő államok megtakarítóit késztette arra, hogy a pénzüket a fejlett államokban helyezzék el, mégpedig a fenyegető politikai instabilitás, a makrogazdasági zavarok és a jogi intézmények szétesése miatti félelmük alapján.

Valami történhet mindazonáltal a következő néhány évben, ami radikálisan növeli az amerikai megtakarítási hajlandóságot, mégpedig azáltal, hogy a háztartások hirtelen szegénynek érzik magukat: jöhet egy erőteljes adóemelés, összeomolhat az ingatlanpiac, a hanyatló dollárjegyzés miatt gyorsan emelkednek az importárak, vagy recesszió kezdődik, esetleg ezek kombinációja áll elő. Jó lenne hinni, hogy amint a dollárban jegyzett értékpapírok özöne alábbhagy, akkor a most az USA-ba tartó pénzügyi eszközök irányt váltanak, és az ázsiai beruházásokba áramlanak. Erre azonban nem érdemes számítani, főleg annak okán, hogy a most mégis Ázsiába jutó befektetések végső soron – így vagy úgy – az Amerikába irányuló kivitelt célozzák.

Az Egyesült Államokon kívülről – főleg Ázsiából – súlyos aggodalommal kellene az USA makrogazdaságának instabilitására tekinteni. Amint egy XVII. századi költő, John Donne mondta: „Ne kérdezd, hogy kiért szól a harang – az érted szól.”