Hol a pénz, Mr. Blair?

Ultimátum és kínos helyzet ide vagy oda, az embernek Harry Potter minden leleménye sem elég ahhoz, hogy megértse a brit miniszterelnök cikázásait, feltehetően a világpolitika zavarosában. Az azonban máris és komolyan megfontolandó, hogy helyes-e az Európai Uniót ennyire kiszolgáltatni a soros elnöknek?

Tony Blair és csapata teljesítményére ugyanis eddig leginkább az a jellemző, hogy az európai integrációnak talán még sohasem volt ilyen elnöksége, amely ennyire szabotálta volna a közös célokat és feladatokat. Európai reformokról, amelyekről Blair még a nyáron akkora vehemenciával beszélt, már alig esik szó. Nincs és a megfigyelők szerint valószínűleg nem is lesz meg 2005 végéig a közös költségvetés, emiatt csúszik a regionális támogatások felhasználását szabályozó végrehajtási rendeletek elfogadása, támpont nélkül marad az egyes tagállamokban készülő fejlesztési tervek kidolgozása stb. Nyilván ezért is fakadt ki – az eddigi európai bizottsági elnökökhöz képest szokatlan karakánsággal – José Manuel Barroso. Óva intette Blairt attól, hogy a Robin Hood történet hírhedt nottinghami bírójának szerepében tetszelegjen, aki a gazdagoknak csak ad, a szegényektől pedig elvesz.

Sokféle értékelés látott már napvilágot az EU 2004 májusában csatlakozott tíz új tagállamáról, ám egyik sem sorolta őket a tehetős országok közé. Kétségtelenül nem egyszerű 25 ország érdekeit közös nevezőre hozni, különösen akkor nem, ha pénzről van szó, és ha olyan lassú a gazdasági növekedés, mint amilyen most az unió 15 régi tagállamának legtöbbjében. Ezen a helyzeten fordíthatnának az újak lendületükkel, feltéve, hogy megkapják azt, amiről – szolidaritás, kohézió gyanánt – az Európai Unió célkitűzései szólnak, és persze, amiért kemény feltételek árán csatlakoztak. A 2007-től induló új, hétéves uniós költségvetés lehetne az új tagok számára az első és valószínűleg egyetlen forrás, amelyből közelítőleg megkaphatnák azt a támogatást, amelyről az integráció legendáiban annyi szó esik. És nem elég, hogy a „szegény” Nagy-Britannia mindegyiküktől – Magyarországtól évente mintegy 70 millió euró – visszatérítés kap a britek számára biztosított különleges elbánás keretében, amelyet még Margaret Thatcher volt miniszterelnök harcolt ki 1984-ben, a jelek szerint Blair most még többet akar.

Persze legyünk realisták, lehetett volna mást várni? Végül is a brit miniszterelnök nevéhez kötik a júniusi költségvetési megállapodás megtorpedózását is, amelyet az előző, luxemburgi elnökség óriási munkával már majdnem tető alá hozott. London akkor még az agrártámogatásokhoz körömszakadtáig ragaszkodó Párizst vette célba, nem törődve azzal, hogy támadásai árát az Európai Unió új tagállamaival fizetteti meg. Mára annyiban más a helyzet, hogy ugyan továbbra is Franciaországgal hadakozik, de az új tagállamokon veri el a port azért, mert nem tudta rábírni Párizst az igen költséges közös agrárpolitika azonnali reformjára.

Vagyis mondjuk ki: itt is pénzről van szó. Többek között a francia gazdáknak átutalt támogatásokat próbálta egyensúlyba hozni az EU az évente 2,5-3 milliárd eurós brit visszatérítéssel. Blair – miután ebben az ügyben vesztésre áll – most kisebb költségvetéssel kápráztatná el a nettó befizetőket, köztük Párizst is, cserébe azért, hogy meghagyják a visszatérítés legalább egy részét. Arról viszont nem szól a fáma, mit kínál London az új tagállamoknak azért, hogy tíz százalékkal csökkentenék a nekik járó közösségi támogatásokat.