...a szerencse meg ott fut mögöttük

Mindnyájan futnak a szerencséjük után, a szerencse meg ott fut mögöttük. (Az indokolhatóan kommunista Bertolt Brecht azért fején találta a szöget, amikor ez kiszaladt az agyából, valljuk be.) Magyarán: arról beszélnek-e a pártok, milyen kikerülhetetlen – és reformokért kiáltó – feladatokkal találják szemben magukat, ha megkezdik kormányzásukat, s minő muníciójuk van? Nem arról beszélnek. Azért nem beszélnek róla, mert azt gondolják, ez nem nyerő téma, és/vagy nincs muníciójuk a megoldásra.
Márpedig egyszer az életben ki kéne próbálni, lehet-e Magyarországon reformprogrammal választásokat nyerni. Még ha egy olyan országban is, ahol úgy sikerült a reformféleségeket megutáltatni a közzel, hogy ahhoz még reformok sem kellettek. Mert mindig csak a majdani vesztesek hangja, a megszorítások – és sohasem a nyertesek, az előnyök s a csőd, ami jön, ha nem csinálunk semmit. A gyávaságnál nem kisebb baj, ha muníció sincs, de akkor meg pihenni tessék menni, ne a kampányba, mert így május után is ragadunk a parlament néven jegyzett politikai homokozóban.
Reménytelen a helyzet? De hát a remény hal meg utoljára. E helyt már anynyiszor hánytuk a borsót a falra: rendbe kell tenni. Mert rosszul működik és drágán, mert összeomlik, mert finanszírozhatatlan, mert ketyeg alatta a bomba, mert felesleges, mert elavult, és vannak már sokkal jobbak. S azért is kell rendbe tenni, mert ha nem, az ország nem felzárkózik, hanem leszakad. Nem reformfóbia ez, de szükség, ami akkor is létezik, ha a politikai elit nem akar tudomást venni róla. De lám, ennél azért – legyünk tényszerűek: valamivel – jobb a helyzet, hisz az utóbbi hetekben magának a regnáló miniszterelnöknek a száját hagyják el olyan szavak, hogy államreform – in: közigazgatás –, államháztartási reform, ellátó rendszerek reformja. Nagy haladás ez ahhoz képest, hogy híresztelések szerint a kormányfő hivatalba lépésekor indexre tette a reform szót környezetében, ezt megelőzően a másik oldal vezére meg kvázi a rontás rokon szavaként emlegette. És azóta az említett szavakat mondják immár mások is, kiterjesztve a „kevesebb politikus, képviselő kell ide” minden jobb és bal fülnek kedvesen csengő szlogenével.
Nagyjából itt tartunk most a reformelszántsággal és a választási kampányba való bevetésének szándékintenzitásával. Kéretik ezért az üzleti életnek nagy és erős nyomást gyakorolni – amelynek vannak is már hozadékai –, s utolsó vérünkig mi is. Figyelem: az első jel, hogy a politikus versengők komolyan gondolnak állam- és államháztartási reformra, annak a pillanata lesz, amikor hangosan és nyilvánosan felteszik a kérdést: milyen feladatokat szánunk Magyarországon az államnak? Na, itt még nem tartunk. Pedig van-e érdeklődésre számot tartóbb kérdés, amit egy választási kampányban – válaszokkal, programokkal – megvitatni érdemes?
És akkor a végére itt vagyunk a rákfenénél. Lehet-e itt hitelességről beszélni? Hiteles szavakról, hiteles emberekről, hiteles intézményekről? Nem lehet. Ha meg minden körülmények ellenére valaki, valami hiteles, azt nem fogadja el hitelesnek az, aki nem azt hallja tőle, amit hallani akar, s az ilyet egészséges gyanakvással sorolja az ellenség táborába. Ez is egy közélet, bizonyára jót tesz neki majd a kampány. Füldugó használata erősen ajánlott.