Akkor most ki van függőségben?

A Prebisch által előnyben részesített gazdaságpolitikai válasz, a protekcionizmus a tanácsait követő számos latin-amerikai és afrikai állam számára bizonyult katasztrofálisnak. Tény azonban, hogy a szakembernek szemlátomást jó ideig igaza volt a nyersanyagárak hosszú távú trendjének megítélésében. A termelékenységnek a mezőgazdaságban és a kitermelőiparban tapasztalt szakadatlan emelkedése sokáig lefelé nyomta a nyersanyagok árát, különösen a 80-as és 90-es években. Az ilyen áruféleségek kivitelére összpontosító államok – néhány kivételtől eltekintve – gyászos teljesítményt nyújtottak, míg számos, természeti erőforrásokban szegény ázsiai állam előretört.
Ma viszont, amikor az olyan ázsiai óriások, mint Kína és India bekapcsolódtak a globális gazdaságba, az olaj, az arany, a búza és gyakorlatilag az összes nyersanyag, illetve termény ára robbanásszerűen növekszik. Természetesen mindig lesznek ciklusok – az olajár például valószínűleg esik, mielőtt ismét drágulni kezdene –, de sok nyersanyagnál belátható időn belül az árirányzat felfelé mutat majd.
Ami ma számos kereskedelmi tárgyalásvezető és gazdaságpolitikus számára felfoghatatlannak látszik – és amit Prebisch egy szempillantás alatt meglátna –, hogy az események ilyen drámai fordulata óriási befolyást gyakorol a globális hatalmi egyensúlyra. Valójában talán a gazdasági glo-balizáció egyetlen más aspektusa sem támaszt ennél nagyobb kihívást a világ vezetői számára a következő évtized során.
A kérdések sokrétűek. Vajon a mai gazdag országok készek-e a közös függőség elfogadására, amelynek részeként ugyanolyan elkeseredetten küzdenek a nyersanyag-erőforrásokért, mint a fejlődő országok a technológiáért és az iparcikkek beviteléért? Vajon a fejlettek készek-e átengedni a hatalmat és a befolyást a nyersanyagtermelőknek, amelyek idővel sokkal gazdagabbá válnak? Vajon a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és Kína miként kezeli azt a tényt, hogy olyan fontos nyersanyagszállító térségek, mint Afrika, a Közel-Kelet vagy Közép-Ázsia, hemzseg a kialakulatlan nemzetállamoktól?
Önjelölt látnokok a problémát mint a természeti erőforrások szűkösségét ábrázolják. Manapság számos követője van a Huppert-féle olajtermelési csúcs elméletének, amely szerint elértük a kibocsátás felső határát, a kutak kimerülnek, és innen már csak lefelé megy minden. Mint azonban az olajszektor történetének egyik vezető kutatója, Dan Yergin rámutat, a világvége prófétái eddig már négy alkalommal kijelentették, hogy a világ kifut az olajkészletekből. A technológia radikális megújítása nyomán a vélt veszélyek eddig minden alkalommal szertefoszlottak. Az 1800-as évek végén még öszvér hajtotta szivattyúkkal is hoztak fel olajat, ma pedig senki sem lepődik meg azon, ha az óceán háromezer méteres mélységében fúrnak. Az ércek kitermelésében és a mezőgazdaságban ugyanilyen előrehaladás állapítható meg.
Arról tehát szó sincs, hogy a világ kifutna a nyersanyagkincsből. Ami történik, az nem más, mint 2,5 milliárd embernek (Kína és India révén) a bevonása a globális gazdaságba, s ez jelentős eltolódást okoz a keresletben, oly mértékben hajtva fel az árakat, hogy azt a technológia fejlődése aligha tudja ellensúlyozni. Ennek folytán számos természeti erőforrás ára felfelé tart, legalábbis a következő 50-75 éves időszakban.
Vajon a globális gazdasági hatalom áthelyeződése képes lesz-e destabilizálni a politikai viszonyokat? Az első világháború kirobbanásához természetesen hozzájárult Németország azon aggálya, hogy a többi gyarmati hatalom a világon elérhető olaj- és nyersanyagkészletek túl nagy hányadára tette rá a kezét. A második világháborúban hasonló hatással voltak Japán saját ellátási félelmei. Vajon a természeti erőforrá-sok tekintetében súlyos kihívással szembenéző Kína (ahol a vízellátás is súlyos gond) és a Nyugat között is felbukkannak hasonló feszültségek?
Szerencsére ez utóbbi egyelőre nem valószínű, főleg a kínai vezetőknek a nyersanyagproblémát illető megfontolt és pragmatikus megközelítése miatt. Peking – olyan térségekben, mint Afrika – egyszerűen stabil kereskedelmi partnereket keres, fellépésében nincs nyoma az amerikaiak politikai evangelizmusának, akik nemcsak nyersanyagszállítók után kutatnak, hanem politikai hittérítésre is törekszenek.
Vannak amerikai vezetők, akik energia-önellátásról beszélnek, s ez valójában nem több, mint vicc. Az energia- és nyersanyagárak természetesen tovább emelkednek majd, az olajszállítások már most is az amerikai kereskedelmi hiány döntő részét adják. Ezért az USA stratégiája valójában az lehet, hogy olyan sok pénzzel tartozzon az energia- és nyersanyagszállítóknak, hogy őket tegye függővé Amerika közérzetétől. Ez pedig olyan logikai csavar, amelyet Prebisch soha nem tudott volna elképzelni.