Atomprogram és hatalmi ambíciók

Ez utóbbiak közül az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ráadásul hajlamos megfeledkezni arról, hogy több szempontból is tevőlegesen hozzájárult Teherán hatalmi ambícióinak felélesztéséhez. Elsősorban azzal, hogy 2003-ban a helyi vetélytársak közül lenullázták Irakot, másrészt azáltal, hogy az ország körüli katonai jelenlétük olyan fenyegetett helyzetbe hozta az iráni vezetést, amelyből Teherán – ha nem akarja a líbiai „meghátrálási” mintát követni – csak hatalmi potenciálja növelésével szabadulhat tartósan.

Ennek csupán egyik lehetséges eszköze a sokat emlegetett iráni atomprogram, amelynek veszélyességével kapcsolatban a nyugati politikusok láthatóan szívesen folyamodnak retorikai túlzásokhoz. Irán ugyanis – amelynek joga van békés célú nukleáris kutatások folytatására – eleddig nem sértett meg semmiféle nemzetközi szerződést, önként vállalt moratóriumát mondta csupán fel, s a sokat emlegetett pecséteket a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség helyszínen lévő tisztviselőinek jelenlétében távolította el létesítményeiről. Ráadásul a közhiedelemmel ellentétben Teherán ma még nem dúsít uránt, programja tehát nem tekinthető katonai jellegűnek, legalábbis eddig erre senki semmiféle bizonyítékot nem mutatott fel nyilvánosan. Vagyis az ezzel kapcsolatos nyugati feltételezések leginkább a világ közvéleményének „megdolgozását” szolgálják.

Az atomfegyver megszerzésén mesterkedő „teheráni rosszfiúk” képet azonban megítélésem szerint ma több dolog is elhomályosítja. Egyrészt az, hogy a hivatalos atomhatalmak saját privilegizált helyzetük fenntartása, atommonopóliumuk biztonságpolitikai előnyszerzésre való felhasználása mellett próbálják meg nonproliferációs politikájukat elfogadtatni a világgal. Másrészt a közvéleményben alighanem még erősen él Colin Powell amerikai külügyminiszter 2003. február 5-i, az ENSZ BT-ben elmondott (utólag felettébb kínosnak bizonyuló) beszéde az iraki tömegpusztító fegyverekről. Harmadrészt elég nehezen magyarázható, hogy Washington számára ma miért fontosabb az urándúsítást még el sem kezdő Irán problémája, mint az atomfegyver birtoklását deklaráló Észak-Korea kérdése. S végül – negyedszer – egy olyan helyzetben, amikor a terrorizmus elleni világméretű küzdelem vezetését felvállaló nagyhatalom Irakban maga teremtett lehetőséget a terrorizmus megjelenésére (most nem is beszélve terrorizmus elleni küzdelem egyéb visszásságairól), felettébb nehéz témaként elfogadtatni a világgal azt a feltételezést, hogy a „teheráni rosszfiúk” terrorcsoportok kezére játsszák majd az (évek múlva elkészülő) iráni atomfegyvereket.

Bár az Irán körüli vita végső soron regionális hatalmi játszma, az atomprogrammal kapcsolatos szembenállás mégis elsősorban bizalmi válság. Olyan bizalmi válság, amelyet Mahmúd Ahmedinezsád és a nyugati politikusok kardcsörtető filippikái egyaránt elmélyítenek, s könnyen tehetnek valóban akut politikai krízissé. A kettőt tehát a magam részéről a Nyugat helyében semmiképpen sem kötném össze. Tudomásul venném, hogy egy hetvenmilliós – a negyedik legnagyobb olajtermelő – ország, amely még Ahmedinezsáddal megterhelve is demokratikusabb berendezkedésű, mint sok más térségbeli társa, a jelenlegi helyzetben joggal igényel középhatalmi státust a Közép- és Közel-Keleten. S elsősorban arra törekednék, hogy az ehhez szükséges potenciált gazdasági súlyával, a nemzetközi közösségbe való integrációjával, belső stabilitását biztosító reformjaival és – ha éppen szükségét érzi – valóban békés célú atomprogramjával érje el.

Jelenleg azonban sajnos sem Teheránban, sem pedig Nyugaton nem erre mennek a dolgok, hanem sokkal inkább abba az irányba, hogy az atomprogram ürügyén Teherán hatalmi ambíciói általában is megkérdőjeleződjenek. Csak hát a dolgok Irán esetében Afganisztánnál és Iraknál sokkal bonyolultabbak. Teherán nemcsak diplomáciailag ügyesebb és körültekintőbb, de jóval komolyabb eszközök is állnak rendelkezésére érdekeinek érvényesítésére, mint álltak a táliboknak vagy Szaddámnak. Vagyis egy ilyen ország kirekesztésének, megregulázásának, netán az Egyesült Államok vagy Izrael általi fegyveres megfenyítésének komolyabb és messzebbre ható negatív politikai következményei lennének. Nemcsak Teheránban, de Washingtonban és Tel-Avivban is.