Az állam szerepe és a magánnyugdíjak hamis ígérete

Akik így érvelnek, másféle modellt ajánlanak. Mint mondják, amint a vállalatok szívesen támogatják a dolgozóik nyugdíjellátását magánszámlás biztosítás keretében, ugyanúgy a kormányoknak is fel kellene ajánlaniuk (vagy egyenesen meg kellene követelniük) a magánbiztosítási számlákra való befizetést. Ezen számlák értékének – hangzik a követelés – a piaci jegyzésekkel együtt kellene ingadozniuk, ahelyett hogy az ígéret a visszavonulás utáni, rögzített reálértékű ellátásra szólna.

Ez az érvelés fordított gazdasági logikán alapul. Ha nagy számban lennének vállalatok, amelyek hosszú távra és rögzített öszszegű ellátásra szóló nyugdíjellátást kínálnak, akkor nem lenne célszerű, hogy a kormány ezzel párhuzamosan létrehozzon egy másik, szintén fix ellátásra szóló rendszert, és előírja ebben a részvételt. Ilyen esetben ugyanis a majdani, rögzített összegű ellátásnak nagy jelentőséget tulajdonító dolgozók el tudnak menni olyan céghez, amely ilyet kínál.

A kormány által előírt országos nyugdíjrendszer alkalmazása azon dolgozók számára előnyös, akiknek értékelniük kellene, hogy a visszavonulás után meghatározott összegre szóló ellátásban részesülnek, de nem tudják időben eldönteni, mi lenne a tényleges preferenciájuk. Az ilyen séma valójában a viszonylag szegény dolgozóknak lenne fontos, akiknek gyenge a munkáltatóikkal szembeni alkupozíciójuk ahhoz, hogy kikényszerítsék az általuk kívánt ellátást.

Ma azonban nincs sok cég, amely kész lenne meghatározott összegű ellátást nyújtó biztosítás hosszú távú fenntartásában. Ennek egyik oka, hogy a vállalatok ma sokkal inkább tudatában vannak a saját, hosszú távú fennmaradásukat fenyegető törékeny helyzetnek, mint voltak a második világháború utáni évtizedekben. Ma már a stabilitására oly büszke amerikai IBM sem akarja vállalni annak kockázatát, hogy meghatározott összegre szóló nyugdíjellátást kínáljon.

A vállalati fix nyugdíjrendszer általában két fontos előnynyel járt azon cégek számára, amelyek ilyet kínáltak. Az egyik abban állt, hogy a nyugdíj előtt kilépő dolgozó biztosítását a munkaadó kedvező feltételekkel tudta visszavonni, s ez általában jelentősen fokozta a munkavállalói lojalitást. A második előny ott jelentkezett, hogy a könyvelők kényelmesen adhattak optimista előrejelzéseket a cég nyugdíjalapjaiban összegyűjtött tételek várható hozamai alapján. Mindez a nagyvállalatok megnövelt kockázatálló képességével együtt módot kínált a befektetőknek szóló derűsebb pénzügyi jövőkép vázolására.

Ma ezzel szemben a kockázatok jóval nagyobbak, a remélhető előnyök pedig kisebbek, ezért a munkaadók egyre kisebb hányada hajlandó meghatározott öszszegre szóló nyugdíjbiztosítást ajánlani. Ennek az ellátási formának az egész fejlett világban észlelhető visszaszorulása rossz, mert az elemzések azt mutatják, a határozott összegű ellátást a fiatal és a középkorú munkavállalók egyaránt nagyra értékelik.

A félretett összegek hozama korábban jelentős eltérést mutatott aszerint, hogy azokat biztonságos, de alacsony hozamú befektetésekben (például államkötvényekben) vagy kockázatos részvényekben és ingatlanalapokban helyezték el. Ez utóbbi kettő – közgazdászok és matematikusok elemzése szerint – a feltételezettnél is kockázatosabb. Véleményem szerint ezzel függ össze, hogy olyan évek, mint 1930 vagy 2000, amikor a részvények nagyon rossz eredményt hoztak, nagy súllyal vannak jelen a befektetők gondolkodásában. Ezért van az, hogy a dolgozók és más értékpapír-tulajdonosok számára olyan fontos a biztonság és kiszámíthatóság, s ez magyarázza a meghatározott összegre szóló nyugdíjak népszerűségét is.

A mai világban már csak a nemzeti kormányok elég nagyok annak szavatolásához, hogy a dolgozó visszavonulásakor a megtakarítások rendelkezésre álljanak. Ahhoz eléggé szociáldemokrata vagyok, hogy valljam, a kormánynak igenis gazdasági szolgáltatást kell nyújtania, amelyet az állampolgárok rendkívül nagyra tartanak, és amelyet csak az állam tud nyújtani.

Mi közgazdászok tudjuk, hogy annak számos hátránya van, ha a kormány működését kiterjesztik az alapvető szerepét adó funkciókon túlra, mint amilyen a védelem, a közbiztonság, az igazságszolgáltatás és a súlyos piaci megrázkódtatásokkal szembeni védekezés megszervezése. A magánszektor összehasonlíthatatlanul rugalmasabb, mint az állami bürokrácia. Nem vonatkozik ez azonban a bérterhek formájában jelentkező járuléknak a dolgozók tízmilliói utáni beszedésére és a havi csekkek tömeges kiküldésére, amely olyan rutin-, illetve nagymértékben automatizálható feladat, amelyet egy kormány jól el tud látni. Amint a magánvállalatok fokozatosan kihátrálnak a fix összegű nyugdíjellátás rendszeréből, a feladatnak a kormányok általi ellátása a mai posztindusztriális, információs társadalomban még fontosabbá és értékesebbé válik, mint a múltban.