Reménytelen irányelv?

Példák is adódtak, főként német esetek, amikor – mint a Siemensnél – a szakszervezetek végül belementek, hogy a munkaidő nőjön, a bér viszont stagnáljon. A fejlett európai tagállamokban mindennapos jelenség, hogy a nagyvállalati cégvezetés hasonló elvárásokkal lép fel dolgozóval szemben. S megtehetik, mert valóban drága az európai termelés humánköltsége, miközben fenyegetésüknek valós súlyt ad, hogy viszonylag kevés az új, nagy volumenű európai befektető, és valóban gyorsan lehet találni olcsóbb termelési környezetet.

Ez persze nem új felfedezés, az egész lisszaboni folyamat éppen ezzel a kihívással szemben igyekezett felvenni a kesztyűt. Csak mintha a gondolkodásban még mindig nem igazán jelent volna meg mindenütt a maga érdeme szerint. Vegyük például az oly sokat tárgyalt szolgáltatási irányelv esetét, amely azért is aktuális, mert most tett ígéretet megmentésére az Európai Bizottság és a soros osztrák EU-elnökség. Idáig ezt mindig úgy próbálták, hogy nem számoltak azzal, amelybe mindezt beleágyazzák. Vajon most másként lesz?

Igazából Európa fejlettebbik része egyszerre szeretne két dolgot: megőrizni versenyképességét a világpiacon, illetve megtartani az évtizedek során megteremtett életminőségét környezeti, foglalkoztatási tekintetben egyaránt. Az utóbbiakkal terhelve az előbbi ma már egyre nehezebb. Erre az ismert válaszreakció egyrészt az említett tőkésdiktátum – amelynek az érintettek sok helyütt kényszerűen engednek –, másrészt az olyan, mozgékonyabb üzleti modellek megjelenése, amelyeknél egy bizonyos fokig bújtatottan lehet lazítani a nagy költséget jelentő szociális terheken. A kis- és közepes méretű vállalkozásokra gondolunk, ahol jóformán ismeretlen a szervezett munkásság, így a „szakszervezeti fékek” behúzása is. A kisvállalkozó egy személyben önmaga tőkése és szakszervezete, és ez sokak esetében az előbbi felé dönti a mérleget.

A globalizációs nyomásra leginkább háromféle rugalmas válaszadás a jellemző (ezek persze a valóságban egyszerre, országonként eltérő hangsúllyal vannak jelen). Az elsőben a nagyvállalat feladja a dráguló európai terepet, és olcsóbb külországba költözik. A másodikban ugyanezen nagyvállalat munkavállalói belemennek, hogy önmagukat tegyék relatíve olcsóbbá, csak minden maradjon a régiben. A harmadikban az önmagában is rugalmasabb, innovatívabb, emellett sok esetben önmagát jobban ki is zsákmányoló kkv-k térnyerése teszi globálisan olcsóbbá az új érték előállítását.

Nos, az utóbbinál jön be a Bolkestein-irányelv problematikája. Nevezetesen, hogy ha van is átlagot meghaladó önkizsákmányolás az uniós kisvállalkozásoknál, azért ezt a régi tagállamok többségében ha csak lehet, nem parttalanul teszik. A már megszokott jóléti vívmányok alaptételeiről a nyugati polgár egy ponton túl vállalkozóként sem akar lemondani, márpedig a leendő szolgáltatási irányelv ez utóbbiba is beletenyerelne. Megszületése ugyanis azzal egy időben volt, hogy az unió magára eresztett tíz olyan tagállamot, ahol az egy főre jutó GDP – következésképpen általában is az élet-, a bérszínvonal, a szociális háló kifinomultsága és gazdagsága – még jóval elmarad a régiek átlagától. Emiatt ott valóban sok esetben alá tudnak menni árban, működési feltételben nyugati versenytársaiknak. S leginkább ez az, amit sokan frusztráltan élnek meg. Azaz nem elég a külső, globalizációs kihívás, most még jött mellé kapukon belülre engedve egy belső is.

Mindennek megértése segíthet empatikusabban szemlélni az ottani heves elutasítást. De tegyük hozzá, hogy az összképet tekintve a végső igazság valószínűleg mégsem az ő oldalukon áll. Ugyanis éppen az újak még rugalmasabb háttere adhat újabb tömeges lökést az unió egészének a globális kihívás valóban eredményes megfelelésére.

Mindezekért van az, hogy rövid távon a szolgáltatási irányelv a mai feltételek mellett szinte reménytelen szélmalomharc. Hosszú távon viszont mind belülről, az EU integráció, mind kívülről, az unió világpiaci érvényesülése szempontjából megkerülhetetlen orvosság. Csak éppen bírja addig a beteg, mire kész lesz végre.