Varsó hibázik az áfaalkuban

Ha minden igaz, Lengyelország nagyon közel került ahhoz, hogy elsüllyessze a másik huszonnégy tagállam több hónapos alkudozásával kihordott áfaszabályozási kompromisszumot.

Varsó a hét végi határidÕig nem adta jelét annak, hogy elfogadja a csomagot, ezzel egyúttal egy olyan – ránézésre karakán, valójában téves és önérdeket is sértÕ – megközelítést demonstrált, amely a konkrét esettÕl függetlenül is tanulságos. Az utóbbi kedvéért talán nem érdektelen megnézni, mirÕl is van szó. Ami a konkrét esetet illeti, ebben két sok évre visszanyúló történet ér össze egy átfogóbb áfavitában.

A kilenc régi tagállam még 1999-ben megkezdett egy kötött idÕre szóló kísérletet, amely lehetÕvé tette, hogy egyes munkaigényes ágazatokban a szolgáltatások áfáját ideiglenesen az EU-minimum alá vigyék. A 2002-es csatlakozási szerzÕdésekben minderrÕl azért nem esett szó, mert eredetileg úgy volt, hogy mire az újak tagok lesznek, a kísérlet már befejezÕdik. Csakhogy nem így történt, mivel az áfa-könnyítés idÕközben oly mértékben beépült az érintett országok szektorainak mindennapjaiba, hogy reális veszélyként merült fel: ha visszaállítják a régi rendet, akkor szolgáltatók sokasága megy csÕdbe. A rezsimet tehát folyton meghosszabbították, legutoljára tavaly december 31-ig. A tét most az volt, sikerül-e újabb formulát találni a prolongálásra, avagy Brüsszel szerzÕdésszegés miatt eljárást kell indítson kilenc tagállam ellen.

Ez tehát az egyik szál. A másik, hogy amikor az EU régi tagjai elszánták magukat közös áfakulcsok rögzítésére, akkor ezt jó páran azzal a feltétellel fogadták el, ha néhány termékük, szolgáltatásuk esetében állandó kivételt tehetnek. Ezt meg is kapták (mint hasonló helyzetben a britek és a dánok a kimaradást a közös pénzbÕl). A csatlakozási tárgyalások idején az újak is fájdalmasnak találtak bizonyos áfakulcsokat, ezért mentességet kértek. De Õk már csak néhány évre kaptak ilyet, mert az uniós álláspont az volt, hogy nem a kimaradók, hanem az integrációban együtt haladók egysége számít. Lehetett volna ragaszkodni ahhoz, hogy az újak is kapjanak tartós áfakivételeket? Talán igen, talán nem. Akkor egyikük sem akarta néhány áfakulcs kedvéért kockáztatni a tárgyalások elhúzódását, és inkább belement a könnyítések ideiglenességébe.

Varsó most ezt a kettÕt kapcsolta öszsze. Ahhoz a feltételhez kötötte a „kísérleti” áfakönnyítések prolongálását, ha véglegesíthetik a csatlakozási szerzÕdésben ideiglenes jelleggel kapott kivételeket.

Látszólag nagyon karakán lépés. Valójában tévedésen alapul, és több benne az önkárosítás, mint a nyereség. A lengyelek, ha kitartanak álláspontjuk mellett, úgy büntetnek kilenc országot, hogy közben nekik sem lesz jobb. Ha elfogadják az áfakompromisszumot, Lengyelország – miként minden új tagállam – hozzáférhet a „kísérleti” rezsimhez. Ráadásul a csomag részeként minden ország számára megnyílik az áfakönnyítés lehetÕsége a távfÛtésben is. Ha nem – ez mind elúszik.

Nem teljesen mellÕzhetÕ az az elvi vélemény sem, hogy a csatlakozási szerzÕdés végeredményét nem most, hanem 2002 elÕtt kellett volna mérlegelni. Ha most minden ponton elkezdik kinyitni az akkori megállapodást, ellenÕrizhetetlen láncreakciókat indíthatnak el.

A legsúlyosabb tárgyalásstratégiai hiba azonban, hogy igazából nem a Varsó által megzsarolt kilenc államtól függ Lengyelország igényeinek kielégítése. Mi több: az EU „erÕs embere” (Németország) éppen abban érdekelt, hogy az áfakompromisszum bukjon meg! A tavalyi EU-csúcson az áfacsomag még azon vérzett el, hogy Berlin nem volt hajlandó elfogadni azt. Németország azóta is csak félszívvel engedett. Azaz Varsó eddig úgy harcolt saját érdekéért, hogy közben senki más célját nem szolgálta, illetve akinek a lengyelek fellépése mégis kapóra jön, nem érdekelt a varsói követelés teljesítésében. Máris hallani Brüsszel-szerte, hogy Lengyelország mostani hozzáállását még sokáig nem felejtik el…

A lengyel tárgyalási mentalitás láthatóan továbbra is ignorálja azt az alapvetést, hogy az EU léte nem kizárólagos egyoldalú követelésen, hanem koalíció- és kompromisszumépítésen alapul. Ha nem így lenne, ha mindig 25 ország kizárólagos saját követelése lenne a mérce, azzal az egész vállalkozást néhány év alatt teljesen szétvernék. És ráadásul továbbra sem garantálná semmi, hogy amit követelnek, azt sikerül is elérni. Még lengyelországi méretek mellett sem.