Válság és lehetőség

Úgy vélem, a Hamász győzelme önmagában még nem katasztrófa (bár elismerem, gyorsan azzá válhat), csupán a palesztin valóság és a palesztin társadalom lelkiállapotának drasztikusan figyelmeztető megnyilvánulása. A radikális palesztin szervezetre voksolók ugyanis – megelégelve az Arafat-féle garnitúra több évtizedes kormányzását, a munkanélküliséget, a szegénységet, a kilátástalanságot és a korrupciót – a változásra szavaztak, bármilyen paradox és bármilyen nehéz is ezt nekünk innen megértenünk. Ami azonban talán ennél is fontosabb, a palesztin választások eredménye a világ előtt is nyilvánvalóvá tette, hogy durva leegyszerűsítés – hogy ne mondjam: kapitális hiba – a Hamászt csupán terrorszervezetként definiálni. Katasztrófa tehát csak akkor következne be, ha a kormányra kerülő szervezet továbbra is fenntartaná terrorista-melléküzemágát, és megszakítana minden kapcsolatot Izraellel, vagy ha Izrael szánná el magát egy erőszakos reakcióra. És bár ez sajnos egyáltalán nem elképzelhetetlen (a tapasztalatok szerint a palesztin radikálisok előretörése általában az izraeli héjákat erősíti), első körben mégsem csatlakoznék a nyugati sajtó borúlátó többségéhez.

Mindenekelőtt azért nem, mert úgy vélem, hogy a jelenlegihez hasonló különleges helyzetekben óvakodni kell a hagyományos megközelítésektől és megoldásoktól, s felettébb nagy szükség van arra, hogy a főszereplők legalábbis elgondolkodjanak, mielőtt bármit is lépnének, döntéseikkel tartós irányt szabva a folyamatoknak. Az általánosan borúlátó értékelésekkel szemben ahhoz a kisebbséghez tartozom, akik a jelenlegi helyzet lényegi sajátosságát nem annyira a Hamász eddigi történetéből vezetik le, hanem sokkal inkább a szervezet új pozíciójában látják. Vagy egyszerűbben fogalmazva: úgy gondolom, előbb-utóbb a Hamász vezetése számára is világossá kell válnia annak, hogy fontosabb és politikailag többet hoz a konyhára a kormánypozíció, mint a terrorista-melléküzemág fenntartása. Miként húsz évvel ezelőtt fontosabb volt a Fatah vagy öt és fél évvel ezelőtt a Koszovói Felszabadító Hadsereg (UCK) esetében is. Ha ezt nem ismeri fel, dicsősége kérészéletű lesz.

A másik oldalon viszont legalább esélyt kellene adni a Hamásznak. Miként annak idején esélyt kapott Arafat is, akit húsz éven keresztül szintén terroristaként tartott számon a világ. Persze nem feltétel nélküli esélyről van szó, mert annak például azonnali és minimumkövetelménynek kell lennie, hogy a szervezet mondjon le az erőszak alkalmazásáról. S talán egy kis higgadtság sem ártana, különösen így, az első napokban. Mert korántsem biztos például, hogy a Palesztin Hatóságnak nyújtott támogatás megvonásáról tett washingtoni és tel-avivi gyors bejelentés megkönnyíti a Hamász politikai domesztikálását, s nem önt inkább olajat a tűzre. Azt ugyanis Tel-Avivban is pontosan tudják, hogy a palesztin radikálisok kormánypozícióban amúgy is szembesülnek azzal, hogy a palesztin közigazgatás (így az ő sikerük is) teljes mértékben Izraeltől függ. Hiszen még a palesztin miniszterelnöknek is engedélyt kell kérnie Tel-Avivtól, ha Gázából Ciszjordániába kíván utazni. Izrael ellenőrzi a palesztinok külvilággal fennálló kapcsolatait, a palesztin gazdaságot, az importot, az exportot, a postát. Csaknem mindent.

Alighanem a legbölcsebben ezúttal is az Európai Unió döntött, amikor bejelentette – Angela Merkel német kancellár korábbi megnyilatkozásaival szemben –, segélyeinek minden korlátozása nélkül kivárja, hogy a választások győztese miként reagál felté-teleire (az erőszakról való lemondás és Izrael elismerése). Azt ugyanis a választási sokk utáni első napokban is világosan kell látni, hogy a palesztin–izraeli konfliktusnak választási győzelme ellenére sem igazán a Hamász az alapproblémája és kulcskérdése. Sokkal inkább azoknak a palesztin szavazóknak a sorsa, akik az elmúlt szerdán rájuk szavaztak, s akiknek perspektívátlanságát, frusztrációját, elkeseredését nem egy politikailag domesztikált Hamász, hanem egy a megoldás mellett elkötelezett Izrael képes igazán feloldani.