Kamatemelés kormánykérésre?

Amíg a szűksávos árfolyamrendszerben – annak sérülékenysége miatt – alapvető szempont a monetáris és a fiskális politika közötti koordináció, addig a jelenlegi keretben az inflációs célkövető rendszert a hatékony működés érdekében a piaci szerepelőknek kell eladni. Szigorításra, értve ezalatt a kamatemelést, akkor van szükség, ha a jegybank által készített és részleteiben is közzétett inflációs prognózis felfelé tér el a kinyilvánított céltól legalább egy százalékpontos mértékben és egy-másfél éves időhorizonton.

Az eddigi tapasztalatok alapján sikeresnek ítélhető az inflációs célkövető rendszer működése, ha csak azt nézzük, hogy legtöbbször – egy kényszerű kitérőtől eltekintve – sikerült a megadott célsávot elérni. Ha azt vizsgálnánk, hogy a gazdasági szereplők többsége hogyan látja az árstabilitás elérése és az MNB kamatlépései közötti kapcsolatot, akkor azt tapasztalnánk, hogy még egy néhány évig tartó tanulási folyamatra van szükség.

A nemzetközi tapasztalatok szerint ez máshol sem ment könnyen, de Magyarországon még a rendszer bevezetése első időszakában a jegybanki kompromiszszumkészségből fakadó következetlensége is nehezítette a tisztánlátást a külső szemlélő számára. Ugyanis a kormányzat a forint erősödésének kedvezőtlen hatásától tartva lépten-nyomon az árfolyamsávval kapcsolatos komfortzónák kijelölését és tartását kérte a jegybanktól. Ez egyfelől nem volt összeegyeztethető az inflációs célkövetés logikájával, másrészt a csak kamatpolitikai eszközökkel vezérelt árfolyam-stabilizáció amúgy is olyan feladat, amelyet gyakorlatilag lehetetlen teljesíteni. Az MNB mégis megpróbálta. Ebből (is) fakadtak a drasztikus kamatlépések: csökkentés az erős sáv szélén kényszerből és emelés jelentős forintgyengülés esetén, tartva az állampapírpiac összeomlásától.

A tanulság az, hogy ilyen rendszerben a jegybank ne jelöljön meg árfolyamcélt, még csak hozzávetőlegeset sem, a kamatpolitikában ne váltson hirtelen irányt, és csak a hosszabb távú inflációs célhoz igazítsa a lépéseit. Ezt a monetáris politika már jó ideje így is teszi.

Ami megmaradt ebből a kezdeti időszakból, részben az államháztartás tragikus helyzetéből fakadóan, az a régióban még mindig legmagasabb kamatszint, és az annak további csökkentése érdekében kifejtett politikai nyomás. Most azonban fordulhat a kocka. A forintnak az elmúlt napokban tapasztalt gyengülésével szemben – ha ez nem bizonyul tartósnak, és nem veszélyezteti az inflációs cél elérését – a jegybank nem kíván hirtelen kamatemeléssel reagálni. Ellenben a politikusok már nem hangoztatják a gyengébb forint exportösztönző és növekedésserkentő hatását, viszont kezdenek aggódni a vállalati szektor és a lakosság árfolyam-kockázati kitettsége (devizahitelek) nyomán bekövetkező tehernövelés miatt. Egy ilyen hatás, amely vélhetően 280 és 300 forint/euró közötti árfolyam mellett válna érezhetővé (úgy mellékesen éppen az érintettek költségére és növekedési áldozata árán), hozzájárul a megbomlott egyensúly helyreállításához, akár jelentős inflációnövekedés nélkül.

Lehet, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósulása nem annyira kívánatos a kormány szemében, és az árfolyam védelmében ő kéri majd a jegybankot egy mielőbbi kamatemelés végrehajtására? Ha eljutunk odáig, akkor az MNB bizonyíthatja, hogy ennyi jó és rossz tapasztalat után jobb, ha következetesen halad most már a választott úton – a piac ezt vagy megérti, vagy megtanulja. A politika meg ma Magyarországon amúgy is reménytelen eset.