Sok vagy kevés a részvény a pénztárakban?

A kevésbé megalapozott kritikák egy része arról szól, hogy a hazai részvénypiac kiemelkedően jó teljesítménye ellenére milyen alacsony a pénztárak részvényaránya. Természetesen utólag igen könnyű meghatározni, hogy mibe lett volna érdemes fektetni, a jövőre vonatkozóan azonban kissé nehezebb. Kérem, hogy mindenki idézze fel a befektetési szakemberek véleményét 15 ezer pontos BUX-értéknél, 18 ezer ponttól az egyik legprominensebb nyugati befektetési bank elemzői túlértékeltségről beszéltek, és eladást javasoltak, 20 ezer pontos értéknél a 8-10 éves piaci tapasztalatú szakemberek között lehetetlen volt optimistát találni.

Érdekes módon Magyarországon nem lehet a kedvezőtlen példákról olvasni, csak a részvénytartás előnyei vannak szem előtt. Egy kis kitekintés a nemzetközi porondra: magas részvényarány mellett nem számít ritka eseménynek, hogy akár két éven keresztül is negatív nominális hozamot érjenek el nyugdíjalapok. A 2000–2002 közötti részvénypiaci teljesítményeket érdemes lenne feleleveníteni. 2001-ben egy brit gyógyszertár-üzemeltető (Boots) elbocsátotta az alapkezelőjét, és a teljes részvényvagyont kötvényekre cserélte. 1999 és 2002 között globálisan 20 százalékkal esett a nyugdíjalapok eszközértéke az elszenvedett részvényveszteségek miatt (forrás: La Lettre de l’Observatoire des Retraites). A nyugdíjreformok esetében példaországként szereplő Svájcban a kormányzat kénytelen volt csökkenteni a nyugdíjbefizetésekre garantált hozamot. Ha egy kicsit messzebbre pillantunk, vegyük például a gazdaságtörténet egyik megkerülhetetlen példáját állító Japánt: több mint tízéves részvényindex-hanyatlást voltak kénytelenek végigküzdeni a szigetország részvényeibe invesztálók, mire 2005-ben végre látványos emelkedés vette kezdetét.

Összességében a defined benefit (rögzített járadékalapú) rendszerek egyre inkább a defined contribution (rögzítettbefizetés-alapú) rendszerek felé tolódtak el, ez nemcsak a részvénypiacok, de általában a globális piacok kiszámíthatóságának erőteljes csökkenését tükrözi.

A felületes kritikákon túllépve érdemes kiemelni a Magyar Nemzeti Bank közelmúltban megjelent átfogó tanulmányát, amely nemzetközi összehasonlításban tartja túl alacsonynak a magyar pénztárak reálhozamát. A szakemberek által megfogalmazott értékes véleménnyel szemben – a megállapítások helytállóságát nem vitatva – ezen a ponton csupán azt szeretnénk kiemelni, hogy a magyar nyugdíjpénztári rendszer múltja meglehetősen rövid ahhoz, hogy hosszú távú várható átlagos reálhozamot extrapoláljunk a 10 évnél rövidebb múltból a jövőre vonatkozóan.

Érdekes megemlíteni egy kevésbé szem előtt álló tényezőként, hogy a nyugdíjalapok és pénztárak nemzetközi összehasonlítása (különösen Európában) nemritkán azt mutatja, hogy egy-egy országon belül mindenféle tudatos döntés nélkül (hitelven és véletlenszerű tényezőket sem nélkülözve) alakul ki egy átlagos részvényarány, és ettől csak kismértékben térnek el az egyes szereplők.

Továbbá nem értem, hogy az 1999–2005 közötti ingatlanboomot követően miért nem emelik ki a kritikák az alacsony ingatlanarányt? Gondolták volna, hogy Olaszországban 20 százalék a nyugdíjalapok átlagos ingatlanbefektetése a portfóliókban? Az ingatlanok ármozgása kevésbé hektikus, így az alacsonyabb volatilitás következtében közgazdasági értelemben a részvényeknél alacsonyabb a kockázat, a kritikusok mégsem követelik az ingatlanarány növelését.

Összességében tehát önmagában nem a részvényarány százalékos mértékében látom a kulcskérdést. Ugyanis a részvényeken kívül számtalan más alternatív befektetési instrumentum is létezik (private equity alapok, devizaárfolyamokhoz kötött eszközök, vállalati kötvények, ingatlanok stb.) Fontos az is, hogy ezen instrumentumok fokozatosan megjelenjenek a magyar pénztárak portfóliójában.

A magyar nyugdíjpénztári rendszer a látszat ellenére fejlődik. Az ötéves átlaghozam publikációs szabályainak elfogadását követően az az idei évtől megkezdődött a hosszú távú hozamokra koncentrálás. Mindez lehetővé teszi, hogy a benchmarkok meghatározásánál ne csak a rövid távú hozamszempontok kerüljenek előtérbe (bár egyelőre a média elsősorban az előző évi hozamokra összpontosít). Megtörténtek, ha nehezen is, az első private equity és közvetlen ingatlanbefektetések. Látható a pozitív elmozdulások trendje. Mindazonáltal a nyugdíjpénztárak kiegyensúlyozott kockázatvállalási kényszerét a természetükből adódóan konzervatív befektetési szemlélet miatt nem felejthetjük el. Ezen „konzervativizmus” igencsak kedvezően hatott 2000 és 2002 között, amikor a globális medvepiacon hatalmas negatív hozamokat produkáltak a jelentős részvényarányúak. Lehet, hogy érdemes lenne ezen időszakra is egy nemzetközi összehasonlítást készíteni?