Keleti eurót az új tagoknak

Sajtóértesülések szerint várhatóan csak Szlovénia kap engedélyt arra, hogy 2007 januárjától belépjen az euróövezetbe, bár az újonnan csatlakozott tagállamok közül eredetileg hárman szerették volna ezt. Észtország magas inflációs rátája maga halasztotta el a célt egy évvel, míg Litvánia ugyan éppen felülről súrolná ugyan a jelenleg 2,63 százalékos referenciaszintet, de a fenntarthatóság hiánya miatt a pénzügyminiszterek tanácsa várhatóan elutasítja a balti állam felvételét az övezetbe.

Az Európai Unió új tagjai – amellett, hogy csatlakozásukkor határidő nélkül, de vállalták az euró mielőbbi átvételét is – nem véletlenül igyekeznek a monetáris unióba. A költségvetési fegyelem, a csökkenő infláció, a megszűnő árfolyamkockázat, az alacsonyabb kamatok mind olyan tényezők, amelyek megérik a rövid távon jelentkező áldozatokat.

Csakhogy eközben maga az eurózóna is több sebből vérzik: a növekedés lanyha, a gazdasági ciklusok nem igazán konvergálnak, több nagy tagország folyamatosan megsérti az amúgy igencsak önkényesen kijelölt kritériumokat, miközben a belső kereskedelem sem nőtt számottevően. Még rosszabb a kép, ha az újonnan csatlakozott tagországok gazdasági adottságait nézzük. Amint azt az Európai Bizottság hétfői jelentése is megállapítja, a gyors GDP-növekedés esetükben vagy nagy deficittel, vagy magas inflációval jár együtt. De hát felzárkózó gazdaságoktól ez bizonyos fokig természetes is: az államot sok olyan infrastrukturális kiadás terheli, amely a fejlettebb tagországokat már nem, a Balassa–Samuelson-hatás miatt pedig náluk mintegy 1,5 százalékponttal magasabb szinten van az egyensúlyi inflációs szint, mint a régi uniós tagállamokban. Vajon soknak számít-e például Észtország négyszázalékos pénzromlása 11 százalékos növekedés és költségvetési többlet mellett? Érdemes-e növekedési áldozatot hoznia az euró átvételéért?

A problémára megoldására vannak, akik szerint az új tagoknak meghatározatlan időre el kellene felejteni az eurót, mások a kritériumok lazítását javasolják. Willem Buiter és Anne Sibert a Financial Times hasábjain például az inflációs limitet emelnék. Én azonban most egy másik megoldást ajánlanék továbbgondolásra.

A hasonló fundamentumú új EU-tagországok hozzanak létre maguknak egy a saját igényeinknek jobban megfelelő valutaövezetet, amely akár az eurózóna előszobája is lehetne. A belépéshez itt magasabb lenne az inflációs küszöb, a GDP három százalékában meghatározott költségvetési hiányba pedig nem számítanának be bizonyos, a felzárkózással, a reformokkal járó kiadások. Az eurózóna felé tartó átmeneti állapotot jelezné, hogy a „keleti euró” csak számlapénz formájában létezne, ahogy az euró is az volt három évig. Így a készpénzcsere költségei megspórolhatók, a renitensek pedig könnyen kiebrudalhatók lennének. A befektetési alapok a kelet-európai devizákat már most is eléggé egy kalap alá veszik, a közös pénzzel viszont csökkenthető lenne az egyes országok sebezhetősége, hiszen a jegybankok közös tartalékkal vehetnék fel a küzdelmet a spekulánsokkal szemben. Sőt, a keleti euró irányított lebegtetését akár az Európai Központi Bank is támogathatná, hiszen a jelenlegi eurózónának is az az érdeke, hogy csak kellően felkészült, hasonló adottságú új tagokat fogadjon be.

Persze sorolhatók az ellenérvek, hogy például a balti országok maguk is külön csoportot alkotnak, vagy hogy a szükséges szerződésmódosítások időigénye miatt az egész projekt okafogyottá válhat. Én mégsem ebben, hanem abban látom a dolog igazi kockázatát, hogy a magyar kormány szokása szerint ezt is kibúvónak használhatná fel a költségvetési fegyelem alól. Akkor viszont még keleti eurónk sem lehetne.

A szerző Világgazdaság rovatvezetője