Kézi vezérlés a Gazprom stratégiai terveiben

Pedig röviddel a Hodorkovszkij cégbirodalma elleni jogi-adóügyi-politikai akciósorozat után Hugo Chávez elnök is szigorítani kezdte a Petroleos de Venezuela feletti állami ellenőrzést. Az energiahordozó-árak drámai növekedésével párhuzamosan erősödött a gazdag kőolaj- és földgázkinccsel ellátott országok vezetőinek hajlandósága a nagy nemzetközi konzorciumok kiszorítására hazájukból. A múlt hétfőn – amikor Evo Morales bolíviai elnök nem előzmények nélkül, mégis váratlanul bejelentette az ország földgázkincsének de facto államosítását és a katonaság körülvette a külföldi társaságok tulajdonában lévő 56 bolíviai földgázkitermelő és -feldolgozó telephelyet – nos, addigra a Hodorkovszkij- cégbirodalom legértékesebb darabja, a gusztustalan módszerekkel megkaparintott Juganszk birtokában az orosz Rosznyefty már a londoni tőzsdére való bejutásáért küzdött.

A nemzetközi helyzet tehát, ahogy (legalábbis a Tanú című filmből) mi magyarok is tudjuk, fokozódik. A nagy energetikai cégek kapkodnak: egyszerre próbálnak alkudozni Moralesékkal és menekülni Dél-Amerikából. Az elmúlt év tanúsága szerint a visszaállamosított energetikai cégek termelékenysége – a nyugati befektetések volumenéről nem is beszélve – mindenhol csökken. Miközben a világgazdaságban nő a kőolaj- és földgázkereslet, a Közel-Keleten a robbanásveszélyes instabilitás, Nigériában és Irakban a politikai káosz, Iránban az agresszív, fundamentalista elnök fenyegetőzése még a szállítások korábbi szintjét is lehetetlenné teszi. Ez pedig tovább növelheti az energiaárakat, újabb visszaállamosítások sorát indukálva.

Ördögi kör. Nem csoda, hogy az orosz energiaszállításoknak kiszolgáltatott Németország konzervatív kancellárja – rövid regnálása ellenére máris Európa egyik legbefolyásosabb politikusa – legutóbb a szibériai Tomszkban rendezett német–orosz gazdasági fórumon segített a német nagyvállalatoknak, hogy más EU-országok feje fölött szövetkezzenek a Kreml birodalmi törekvéseinek trójai falovával, a Gazprommal a kínos történelmi párhuzamok ellenére is. (Hiába háborodtak fel a német politikai és médiaelit prominensei Radek Sikorski lengyel védelmi miniszter kijelentésén, hogy a balti országokat és Lengyelországot kiiktató északi-tengeri földgázvezeték építése őt a Kelet-Európát megrabló Molotov–Ribbentrop-paktumra emlékezteti. Az első világháború utáni békeszerződésekben kimondott tilalom ellenére az 1920-as évek végétől éppen a Szovjetunió illegális nyersanyagszállításai tették lehetővé a német hadiipar újjáépítését és Hitler ámokfutását, amelynek csupán végső stációja volt a szégyenletes paktum.)

Vlagyimir Putyinnak és a stratégiai fontosságú, sikeres orosz cégek visszaállamosítását a Jukosz-ügy óta is rendületlenül – hol szép szóval, hol zsarolással, hol fenyegetéssel – szervező környezetének a G8 nyári, szentpétervári csúcsértekezlete előtt különösen fontos az energetikai Putyin–Merkel-paktum megvalósítása. Ez – ellensúlyozva az egyre hevesebb amerikai támadásokat – korrekt, megbízható partnernek mutatja Oroszországot. A „német vonalon” nem is alaptalanul, hiszen tavaly a két ország közötti kereskedelem csaknem 38 százalékkal nőtt. Putyin elnök az általa „energiadialógusnak” nevezett tomszki tanácskozáson megígérte, hogy Oroszország az elkövetkező 30-40 évben is eleget tesz vállalt kötelezettségeinek, amennyiben német cégek részt vesznek az ugrásszerűen megnövekedett, ma már több mint 300 milliárd dollár piaci értékű Gazprom közreműködésével tervezett projektek finanszírozásában.

A Gazprom ugyanis a Kreml távlati terveinek szolgálatában ma már főleg stratégiailag fontos politikai feladatokat lát el (a januári orosz–ukrán gázkonfliktusból kitűnően nemcsak hoszszú távon), 330 ezer alkalmazottjának csupán 62 százaléka dolgozik a gázüzletágban.

A The New York Times újságírói felfedezték például, hogy Szocsiban, az egyetlen orosz szubtropikus városban a földgázóriás milliárdos befektetést vállalt a 2014-es téli olimpiai játékok megrendezéséhez szükséges luxusberuházások építésével. A mamutvállalat ügyeivel napi szinten, személyesen foglalkozó Vlagyimir Putyin utasításainak megfelelően a Gazprom rengeteg veszteséges mezőgazdasági és ipari üzemet támogat, focicsapatokat, tévéállomásokat és lapokat vásárol – így lett a függetlenség rövid kitérője után újra a Kreml szervilis szócsöve az egykor szovjet kormánylapként működő Izvesztyija.

Nem csoda, hogy lelőhelyeinek feltárására a világ második legnagyobb földgáztartalékát birtokló Gazpromnak nincs elegendő szabad forrása. Ezért olyan fontos a „német kártya” az angolszász világgal egyre nyilvánvalóbban újra szembekerülő orosz „korporatív vezetésnek” (hogy Andrej Illarionov volt elnöki tanácsadónak a Kreml új oligarcháira alkalmazott kifejezésével éljünk).

Ezért is akarják német tőkével és közreműködéssel kitermelni a Jamal–Nyenyec autonóm körzetben a dél-orosz Juzsnorusszkoje lelőhelyet, amelynek 600 milliárd köbméteres földgázkincse a leendő északi-tengeri vezetéken részben a tenger alatt, harmadik országok érintése nélkül jut majd el Németországba. A projektumban való részvétel fejében a három hónapon belül megkötendő szerződés szerint az E.On és a BASF 25-25 százalékos Gazprom-részvénycsomagot kaphat. A vételár részeként ajánlotta fel az E.On a Mol alighogy megszerzett gázüzletágának egy részét a Gazpromnak.

Nagy kérdés azonban, hogy akár gazdasági, akár politikai szempontból nézve meddig működhet kézi vezérléssel egy ekkora nagyvállalat. A moszkvai tudósításokat nézve érdemes felfigyelni rá, hogy az orosz elit tagjai közül Alekszej Miller Gazprom-főnök az egyetlen, aki nem behúzott nyakkal tárgyal Vlagyimir Putyinnal a Kremlben.

A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa