Változás 2006

Hazai és külföldi, a magyar gazdaság egyensúlyhiányára hivatkozva elemzők régóta kongatják a vészharangot a forint és a kamatszint felett. Van is mitől félni, hiszen az ország túlfogyasztása akkora, hogy relatíve kis méretének ellenére abszolút összegben a világ tizedik legnagyobb folyó fizetésimérleg-hiányát produkálja, az állami szektor pedig minden száz forint jövedelméből mintegy százhúszat elkölt. A tekintélyes méretű belföldi többletfelhasználás, valamint a belőle adódó importtöbblet elvileg ideális recept a deviza árfolyamának jelentős, alkalmasint pánikszerű gyengülésére. A forint azonban a 2003-as évi megingástól eltekintve viszonylag ellenállt az ilyen irányú spekulációknak: az árfolyam az akkori gyenge szintekről nemcsak visszaerősödött, de korábbi stabilitását is visszanyerte, az átmenetileg megemelkedett kamatok pedig 2005 augusztusára történelmi mélypontra süllyedtek.

A kedvezőtlen fundamentális háttér, valamint a vele szemben erősödő hazai piac közti látszólagos inkonzisztencia feloldására e rovat hasábjain többször tettünk már kísérletet. A 2000. évet követő recessziós veszélyekre a világ vezető monetáris és fiskális hatóságai jelentős expanzióval válaszoltak, számottevő felesleges likviditást szabadítva tőkepiacaira, ez az egekbe emelte a kockázatvállalási hajlandóságot. A pénzügyi rendszer kockázatérzékelését nagyban segítette a világ devizapiacainak mára legfontosabb szegmensévé vált Ázsia–USA viszonyt szabályozó, sokak által implicit Bretton Woods II-nek nevezett séma is. Ez egyrészt fixen és kiszámíthatóan tartotta az amerikai dollárnak a távol- és délkelet-ázsiai térség fizetőeszközeihez képest vett árfolyamát, másrészt mesterségesen alacsonyan szintre nyomta le a világ legfontosabb pénzügyi alapinstrumentumának számító hosszú lejáratú amerikai államkötvény kamatát is. Ebben a kegyelmi állapotban az olyan, stabilitási szempontból megkérdőjelezhető devizák is jól teljesítettek, mint a török líra, az új-zélandi dollár vagy éppen a forint, különösen azért, mert ezen országok jegybankjai magas kamatszintet tartva ellensúlyozni tudták az árfolyamok gyenge fundamentális hátterét.

A rendszer tavalyig jól működött, de az idén határozott változást vehetünk észre. A magyarhoz hasonló egyensúlyhiánnyal küzdő Új-Zélandnak a szakmai szlengben kivinek becézett devizája végre megadta magát, és február végén szabadesésbe kezdett, a török líra rendesen rezeg, a forint pedig az euróval szemben áttörte a technikailag fontos 255-ös árfolyamszintet. Igaz, Magyarországon választások zajlottak, ez első látásra magyarázhatja a forinttal kapcsolatos bizonytalanságot, de semmi relevanciája nincs a vele tandemben gyengülő egyéb piacokat illetően. A hosszú évekig elnéző tőkepiac elkezdi büntetni az egyensúlyhiányt és jutalmazni a stabilitást. Változik ugyanis a keret, ebben egy befektetőnek 2006-ban gondolkoznia kell: az amerikai Fed irányadó kamatait növeli, az Európai Központi Bank most van emelési ciklusának elején, a japán monetáris hatóság pedig két hónapja hirdette meg másfél évtizedig tartó laza monetáris politikájának végét. Minderre ráadásul a G7-vezetők washingtoni találkozójukon döntöttek a de facto Bretton Woods II. lezárásáról, amikor az ázsiai devizák és a dollár közti árfolyam-diszparitás megszüntetésének szükségességét hangsúlyozták, vállalva az ingadozóbb devizapiacok és ennek nyomán magasabb globális kamatszint minden kedvezőtlen következményét is.

A szerző a Budapest Alapkezelő igazgatója