Áldozathozatal
Csakúgy, mint a választások előtt, most is a fiskális kiigazítás a magyar gazdaságpolitika központi kérdése. Mára lényegében valamennyi gazdasági és társadalmi szereplőben tudatosult, hogy a stabilizáció elkerülhetetlen, és a többség hajlandónak is mutatkozik bizonyos mértékű áldozatvállalásra. A külső szemlélőnek ugyanakkor az a benyomása, hogy a gazdaságpolitikai elitben a döntéshozók között kirajzolódik két csoport, amelynek elképzelése markánsan eltér a kiigazítás természetét illetően.
Az egyik megközelítés szerint a jelenlegi fiskális probléma átmeneti természetű, és pusztán abból fakad, hogy 2001 óta az állami bevételek növekedése nem követte a kiadások bővülését. E felfogás szerint lehet, hogy kívánatos az adócsökkentés, azonban ezt majd csak azután célszerű megvalósítani, ha a jóléti jellegű célok nagyrészt teljesülnek. Így a terápia során is inkább az állami bevételek növelésére kell koncentrálni, miközben a kiadási oldalon csak kismértékű csökkentések szükségesek. Bár ez az álláspont meglehetősen kevésbé volt hallható a választási kampány folyamán, az utóbbi hetekben kifejezetten erősödni látszik.
A másik megközelítés szerint ugyanakkor a mai magyar államháztartás problémái nem átmenetiek, hanem strukturálisak. Gyökeres változtatások nélkül tartósan jelen vannak, időről időre újratermelődnek, sőt egyre súlyosbodnak. Eszerint a kisebb kiigazítások, a bevételi oldalon eszközölt szigorítások, adóemelések önmagukban már aligha vezetnek eredményre. A választások első fordulója és a kormányalakítás közötti időszakban úgy tűnt, hogy jó eséllyel ez az álláspont lesz majd uralkodó. Most mégis a régi reflexek látszanak visszatérni: félő, hogy a kormánykoalíció döntően a bevételek növelésével próbál meg úrrá lenni a helyzeten. Pedig a magyar fiskális politika nemzetközi megítélése egyre romlik: legutóbb a Nemzetközi Valutaalap (IMF) állt elő riasztó prognózissal.
A puha stabilizáció, az aprócska, szégyenlős kiigazítás lehetősége immár biztosan a múlté. A jelenlegi hiányt és adósságot már nem lehet fokozatosan kinőni. Hozzá kell nyúlni azokhoz a területekhez, amelyek a kései államszocializmusból örökölt magyar jóléti állam tabuit jelentik. A magyar gazdaság hosszú távú egyensúlyi problémái ugyanis döntően a rendkívül alacsony munkapiaci részvételből fakadnak. Igen kis számú munkavállalóra igen nagy számú inaktív népesség jut, így bevételi oldalról az egyensúlyi problémák orvoslása csak a foglalkoztatottakra eső adó- és járulékterhek növelésével képzelhető el. Márpedig a munka (és a fogyasztás) adóztatása Magyarországon már ma is a legmagasabbak között van az EU-n belül, és különösen kiugró az új tagországok összevetésében. Az adóterhek növelése persze átmenetileg valóban elkerülhetetlen, és az eva emelése, az ingatlanadó bevezetése, az szja-kedvezmények döntő többségének felszámolása nem pusztán közgazdaságilag racionális, de a társadalmi igazságosság szempontjait is messzemenően kielégíti. Mivel azonban mindez kevésnek bizonyulna, muszáj a magyar társadalmat szembesíteni azzal, hogy nemcsak a közigazgatás és a felsőoktatás, hanem az egészségügy- és a nyugdíj-finanszírozás jelenlegi rendszere is fenntarthatatlan. A defenzív, az adóemelésekre összpontosító gazdaságpolitika legfeljebb késleltetheti a pénzügyi válságot, annak elkerüléséhez nem elegendő. Fiskális stabilizációhoz az állampolgárok áldozatvállalását csak igen ritkán lehet kérni. S ha az áldozathozatal netán hiábavalónak bizonyul, akkor a hosszú távú gazdasági és társadalmi költségek rendkívül súlyosak lesznek.
A szerző a Kopint-Datorg tudományos főmunkatársa
