Egy EU-kimaradási ügy

A tényekből kiindulva sorrendben immár a negyedik EU-elnökség is a jelek szerint a megoldás reménye nélkül lesz kénytelen júliusban átadni utódjának a munkaidő-dossziét. Ráadásul úgy, hogy a legvitatottabb kérdés olyasmit taglal, amit látszólag évtizedek óta közmegegyezéses értéknek tekintenek: nevezetesen, hogy egy átlagos munkahét legfeljebb heti 48 órás munkaidőből álljon.

Ez persze csak a felszín, amely alatt egy sor nyitott kérdés húzódik. Kezdve mindjárt azzal, hogy mi minden számítson bele a munkaidő fogalmába. A jelen jogalkotási erőlködést is az váltotta ki, hogy évekkel ezelőtt az Európai Bíróság német orvosok ügyében úgy foglalt állást: az ügyeleti idő is munkaidő. Azaz elvben bele kell hogy számítsák a heti 48 órába. Ami, ha tényleg így lenne, számítások szerint mintegy tízezerrel több orvos foglalkoztatását tenné szükségessé a német kórházakban.

Az ügyben is nagyon karakteresen előjön, hogy ki – melyik kormány, intézmény – milyen filozófiával áll hozzá az egész integrációhoz. A tervezetek között létezik például olyan, amelyik kivételt tenne lehetővé a jogszabály kötött értelmezése alól, módot adva arra, hogy amennyiben a munkavállaló és a munkáltató – például kollektív szerződés keretében – kész megegyezni heti több munkaóráról, akkor ez az adott országban lehetséges legyen.

Van, akinek ez már túl sok, van, akinek túl kevés. A 48 órát jelentős európai vívmánynak tekintők szeretnék legalábbis meghatározni, hogy még hány évig lehessen ilyen praktikát folytatni, netán heti abszolút munkaóraszámot akarnak szabni az elvárható többletnek. Velük szemben áll például az angolszász lelkület, amelyik – az anyagi megfontolásokon túl – elvi alapon is elfogadhatatlannak minősíti, hogy bárki bele akarjon szólni abba, mennyit dolgozhat egy héten egy brit polgár, ha akar. Így aztán Londonnak többnyire már a kivétel lehetősége sem jelent megoldást: az egész jogalkotási aktust érzi feleslegesnek.

Mindezekhez jön az Európai Parlament, ahol viszont jelentős többségben vannak azok, akik még a szociálisan érzékeny tagországokénál is ortodoxabb álláspont alapján akarják kizárni a 48 óra túllépését, munkaidőnek ismerve el ugyanakkor az ügyeleti tevékenységet.

E jelenségek nyilván nem a légüres térben állnak. A „korlátlan dolgoztatásnak” gátat szabni akaró országok – kormányok, pártok, mozgalmak – az általuk preferált európai szociális modellnek ugyanazon szószólói, akik hozzájárultak tavaly az alkotmányos szerződés franciaországi bukásához (hiányolva belőle az erősebb „szociális tartalmat”). A brit idegenkedés valahol újabb logikus hajtása az európai szabályozástól irtózó angolszász hozzáállásnak – azon belül is különös érzékenységgel a szo-

ciális ellátás, a munkafeltételek szabályozása vagy például az adózás kérdései terén. Itt tehát évtizedes következetességről van szó, amellyel a britek ellenállnak a mások által esetleg éppen hogy szívesen látott integrációs irányoknak. És végül jön a játszmában az Európai Parlament, amely egyfelől hivatkozik a legitimációs hátterére – egyetlen közvetlenül választott EU-intézmény lévén –, másfelől ahol a képviselők azzal a nyugodt tudattal gyűjthetik a politikai jó pontokat tetszetős követeléseikkel, hogy mindennek az árát nem nekik kell megfizetniük, lévén, hogy a cech a nemzeti kormányokra és a nemzeti költségvetésekre marad majd.

Mindebből az is kiderül, hogy különböző motívumok és indulatok alapján csattan az ostor a munkaidő-irányelven: másért szereti az egyik, másért veti el a másik. Az eredmény pedig, hogy – amennyiben a fenti körülmények nem változnak – jó eséllyel a finn EU-elnökség alatt sem születik majd az egészről megállapodás. Minden jel szerint némileg elgondolkodtató leckét adva egyúttal az integráció – jelen körülmények közötti – határairól.

A szerző állandó brüsszeli tudósító