Egy reformmal kevesebb

Egy reformterületet már biztosan kihúzhatunk az új kormány listájáról: a nyugdíjrendszerhez nem kíván érdemben hozzányúlni a következő négy évben az új kabinet. Két szempontból is ésszerűnek tűnik a lépés. A politikai logika azt diktálja, hogy a baloldal csak óvatosan nyúljon a stabil szavazótáborát érzékenyen érintő kérdéshez. A „szakmai” megfontolás pedig az lehet, hogy a 90-es évek nyugdíjreformja elegendő fedezetet teremtett ahhoz, hogy a rendszer ne csak az elmúlt évek sok hibás döntését (járulékcsökkentés, 13. havi nyugdíj) viselje el, hanem a következő néhány év semmittevését is. Legalábbis rövid távon.

Ennek ellenére nagy felelőtlenség (sőt, kis rosszindulattal akár gyávának is minősíthető) ez a magatartás. Ha a kormány nem is kíván a hosszú távú fenntarthatóság érdekében a nyugdíjkorhatárhoz, a svájci indexáláshoz vagy az extra juttatásokhoz nyúlni, akkor is ezer dolga lenne a jelenlegi rendszerrel kapcsolatban, amelyek reformértékű megoldásokért kiáltanak. Az aktív korban mutatott teljesítményeket egyáltalán nem tükröző transzferarányok ügyében még csak-csak látszik némi kormányzati elszántság, ám több más, ennél is alapvetőbb kérdés szemlátomást meg sem fordul a döntéshozók fejében. Mi legyen a több százezer, nyugdíjjogosultságot nem szerző állampolgárral és a minimálbéres (vagy arra bejelentett) alkalmazottakkal? Legyen-e alanyi jogon járó alapnyugdíj? Kívánjuk-e szigorítani a nyugdíjba vonulás rendkívül laza és méltánytalan szabályait? Akarjuk-e végre transzparenssé tenni a járulékok és a járadékok viszonyát? Megannyi kérdés, válasz egyikre sincs.

Mindenesetre figyelmeztető jel, hogy a kormányzati tervekről megjelenő eddigi információk a nagy reformelszántság helyett kizárólag az adóemelésről szólnak, meg némi bizottságosdiról. Meg arról, hogy egy helyen már biztosan nem lesz reform.