Előrelendítő fenékbe rúgás

Van valami drámába illő abban, hogy a Standard and Poor’s hitelminősítő épp akkor sorolta lejjebb Magyarország hosszú lejáratú adósságának osztályzatát, amikor Gyurcsány Ferenc óriási hévvel, erejét megfeszítve igyekezett meggyőzni partnereit az Országos Érdekegyeztető Tanácsban arról, hogy álljanak konstruktívan az elkerülhetetlen takarékossági lépésekhez. Ne vitassuk el tőle, hogy most végre valóban hozzá akar látni azoknak a problémáknak a kezeléséhez, amelyeket az eddigi kormányok voluntarista, populista politikája eredményezett. És igaza van abban is, hogy jobb ezen minél gyorsabban túl lenni, vegyék hát fel a ritmust a vitapartnerei is. Elég a nyafogásból, a parttalan bírálatokból, itt és most nem elég mindent csak elutasítani, hanem rögtön alternatív, életképes megoldásokat kell javasolni, azokban nagyon gyorsan megegyezni és megkezdeni a végrehajtásukat.

Mielőtt azonban bárki megsajnálná a miniszterelnököt amiatt, hogy magányos hősként, tűzön-vízen keresztülviszi az ország érdekeit hosszú távon szolgáló intézkedéseit, miközben mindenki más csak ármánykodik ellene, nem árt néhány dologra ismét emlékeztetni. Az első és legfontosabb, hogy a múlt hibáiért, a felelőtlen osztogatásért, a jó esetben semmittevéssel, rossz esetben antireformokkal (ld. 13. havi nyugdíj) elvesztegetett évekért bizony fizetni kell. Bármennyire is jó lett volna elkerülni, az S&P leminősítése ezt fényesen bizonyítja. Gyurcsány Ferenc tehát nem tehet úgy, mintha a katasztrofális államháztartási helyzet kialakulásának nem lett volna tevékeny részese, de legalábbis illett volna másik pénzügyminisztert választania új kormányában a hitelesség javításához.

S ha már a hitelességnél tartunk, van itt számos zavaró tényező. Kezdve a miniszterelnök olyan felesleges kijelentésétől, azok cáfolatától, majd újraértelmezésétől, amelyek a forint jövőbeni kívánatos árfolyamára vonatkoznak. Nem kizárt persze, hogy emögött tudatos stratégia húzódik meg, hiszen a gyengébb forint javíthatja a folyó fizetési mérleget, a kifizetődőbb export révén mérsékelheti a GDP-bővülés lassulását, a nyomában járó magasabb infláció pedig növelheti a költségvetés bevételeit és csökkentheti a reálbéreket (ld. a Bokros-csomag hatása). Csakhogy a tűzzel játszik az, aki ilyen – ráadásul ellentmondásos – nyilatkozatokat tesz. A 2003-as sáveltolás óta mindenki előtt világos kell, hogy legyen, milyen makrogazdasági károkat tud okozni magasabb kamatok, költségvetési kiadások és hitelvesztés formájában, ha az események kikerülnek az ellenőrzés alól. Ráadásul a mostani, növekvő kockázatérzékenységű tőkepiaci környezetben még nagyobb büntetést kaphat az, aki meggondolatlan kijelentéseket tesz.

Ennél is nagyobb bajnak látszik, hogy sorra buknak ki olyan dolgok, amelyek nem arról tanúskodnak, hogy a miniszterelnök mostani offenzívája eléggé átgondolt, kiérlelt és megalapozott volna. Miközben a jól értesültek tudni vélték, hogy az elmúlt hónapokban már lázas munka folyt a szükséges intézkedések, reformok kidolgozására, és azok már az íróasztalfiókokban lapulva várnak megvalósításukra, most valahogy nem nagyon akarnak onnan előkerülni, néhány kivételtől eltekintve. Ami pedig előkerül, azon az látszik, hogy eléggé slendriánul állították össze (adótörvények), vagy még a koalíciós pártok sem döntötték el maguk között, mit akarnak (a megyerendszer felszámolása). Szándékai ellenére a kételyeket erősíti a most felálló államreform-bizottság is, mert ebben a pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy a kész tervek levezénylése helyett egy újabb vízfej jön létre.

A tegnapi leminősítés arra talán jó volt, hogy mindenkiben tudatosuljon végre: érdemi, kemény munka kell a kilábaláshoz. De meg lehet csinálni.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője