Költségvetési kiigazítások: egyensúly vagy növekedés

Gombamód szaporodtak április vége felé az alternatív kormányprogramok, kiáltványok, kezdeményezések a gazdasági és költségvetési stabilizációs elképzelések egyeztetésére, önkéntelenül is segítséget nyújtva az új kormánynak a választási ígéretektől való eltávolodáshoz. A piaci szereplők és képviseleteik szeme előtt talán a spanyol Moncloa-paktum vagy az ír National Recovery Programme példája lebeghetett, ahol egy fellendülést hozó intézkedéscsomag a politika és a gazdaság konszenzusos megállapodásán alapult.
Mégis, az Új egyensúly programja a legnagyobb titokban, zárt ajtók mögött készült, még annyi szakmai egyeztetés sem előzte meg, amennyit korábban az adótörvények rendszeres éves módosításának menetében megszokhattunk. A program hét végére időzített bejelentésének menetét ugyancsak kommunikációs szempontok alakították, és a tényleges törvényjavaslat-csomag valós tartalmával megismerkedni és hatásait felmérni, értékelni már csak azt követően volt mód, hogy a kormány az előterjesztését a parlamentnek benyújtotta.
Nem könnyű ezért a törvénytervezetekkel kapcsolatosan az adekvát véleménynyilvánítás formáját megtalálni. Tudott volt, hogy a költségvetési hiány lefaragása sok áldozatot követel, ezért a már véglegesként bejelentett program legjobb szándékú kritikája is úgy tűnhet, mintha valaki az államháztartási reform sikerét akarná veszélyeztetni. Ezért akár szó nélkül is maradhatnak olyan nyilvánvaló ellentmondások, hogy a költségvetési deficit csökkentése érdekében a foglalkoztatás közterheit tovább növelő, illetve a vállalkozásokat egyébként is jelentős részben sújtó, így a gazdaság növekedési kilátásait és versenyképességét veszélyeztető előterjesztések alig fél évvel azután születtek meg, hogy az áfa 25 százalékos kulcsának 20 százalékra csökkentésével a büdzsé több száz milliárdos bevételről mondott le. Ugyancsak előfordulhat, hogy senki sem kifogásolja: a program úgy teremtené meg valójában az adóbevételek, s így az elvonások radikális növelésével a költségvetési egyensúlyt, hogy nyoma sincs benne a későbbi adócsökkentés menetére, feltételeinek megteremtésére vonatkozó terveknek, elképzeléseknek.
Az intézkedések közt pedig találni még példát az ilyesfajta szembeötlő ellentmondásokra. Túl azon, hogy a költségvetési egyensúly megteremtésében az adóbevételek növelésének jutott a főszerep, úgy tűnik, az is csak újabb adónemek bevezetésével, az adórendszer további bonyolításával és strukturális hibáinak, hiányosságainak tartósításával lenne elérhető. Jó példa lehet a vállalkozások szolidaritási adója, amelyet – vélhetően azért, hogy ahhoz kapcsolódóan nagyobb költségvetési bevétel legyen tervezhető – a jól bevált társaságiadó-alaptól eltérő alapra kell majd felszámítani, egyszersmind széles körben lehetőséget adva az adóalap elvonására és a fizetési kötelezettség csökkentésére. Egy újabb adónem születhet tehát, újabb adminisztratív feladatokat adva a hatóságoknak és a vállalkozóknak egyaránt, amely egyrészt lerontja a társaságiadó-törvény által adott kedvezmények értékét és így – foglalkoztatást, kutatás-fejlesztést, beruházást – motiváló hatását, másrészt jogszabályi kiskapukat szélesre tárva felkínálja az adókikerülés lehetőségét, lényegében reprodukálva a hazai adójogi szabályozás azon strukturális problémáját, miszerint az adóalanyok csupán bizonyos hányada teljesíti teljes körűen adófizetési kötelezettségeit, ők viszont emiatt kénytelenek mások terheit is viselni. Ezzel szemben egy társaságiadó-alapra fizetett adó bevezetésének vagy akár a társaságiadó-kulcs megemelésének hátrányaként legfeljebb annak vélt kommunikációs hatását lehetne felemlíteni, hiszen ebben az esetben kevéssé lenne elkendőzhető a vállalkozások hazai terhelésének tényleges mértéke.
Hasonló kritika érheti egyebek mellett másik esetleges új adónemünk, a házipénztáradó koncepcióját, amely ténylegesen nem a hazai adózás problémáját, hanem annak csak egy tünetét kezeli, hiszen a magánszemélyek jövedelmének vállalkozások számláján való elszámolása és ezáltal a személyi jövedelemadózás elkerülése adórendszerünk ugyancsak olyan strukturális betegsége, amelynek csak egyik következménye a fiktív házipénztár-állomány, s amelynek orvoslására is megfontolandó lehetne akár a személyi jövedelemadóztatás – akár más országok évtizedes tapasztalatainak felhasználásával történő – megreformálása. Ez másrészt ki is válthatná a munkaviszonyban történő foglalkoztatás közterheinek további növelését, amely viszont versenyképesség-rontó hatásán túl valószínűsíthetően a jövedelmek legális szférába történő terelését sem segíti.
Nem könnyű mindazonáltal az intézkedéscsomag jelen állapotában annak veszélye nélkül észrevételeket vagy akár ésszerűnek tűnő módosítási javaslatokat tenni, hogy az ne tűnjön a stabilizációs szándék kritikájának és veszélyeztetésének. Az egyeztetésekből kizárt piaci szereplők reakciója ezért sokkal inkább saját üzleti döntéseikben érhető tetten, ezek nyomát rövid távon a részvény- és devizaárfolyamok mozgásában, később a beruházási kedv alakulásában, a gazdasági növekedés ütemében lehet majd felfedezni. Az effajta szótlan véleménynyilvánítást azonban tanácsos talán a hangos krtitikánál is komolyabban venni.

A szerző a Deloitte vezető partnere