Amikor a lapos világ sivataggá alakulhat át

A távolságok zsugorodnak, a földrajzi korlátok többé nem nyújtanak könnyű védelmet. Európában és Amerikában a globális verseny a feldolgozóipari munkásokat és a csúcstechnikai szakembereket egyaránt kihívás elé állítja.

A szkeptikusok természetesen nyomban rámutattak Friedman metaforájának korlátaira. Mint egyikük mondta, a világ nem lapos, hanem abból csúcsok hegyesednek ki. A globális gazdasági tevékenység domborzati térképe egyaránt mutatná a prosperitás hegycsúcsait és a nélkülözés mélyföldjeit. Emellett a távolság korántsem halott. Olyan, alacsony vámtarifákkal elválasztott szomszédok, mint az USA és Kanada jóval nagyobb kereskedelmet folytatnak határaikon belül, mint azokon keresztül. A kanadai Vancouver sokkal többet kereskedik a távoli Torontóval, mint a határ túloldalán lévő közeli Seattle-lel.

Mindezen bírálatok ellenére Friedman egy dolgot nagyon jól meglátott. A globalizáció – amelyet úgy lehet definiálni, mint interkontinentális távolságokban érvényesülő kölcsönös függőséget – egyidős az emberi történelemmel. Nézzük csak meg a népek és vallások vándorlását, vagy az ősi selyemút mentén folytatott kereskedelmet, amely összekötötte a középkori Európát és Ázsiát. A mai globalizáció azonban más, mert ez gyorsabb és mélyrehatóbb.

Az első transzatlanti kábel 1868-as lefektetése után Európa és Amerika percek alatt kapcsolatot tudott teremteni. A közgazdász, John Maynard Keynes 1919-ben már annak lehetőségéről beszélt, hogy egy londoni hamarosan bárhonnan házhoz rendelhet árut egy napon belül. Keynes angol üzletembere azonban gazdag és kivételes helyzetben lévő volt. Ma emberek százmilliói számára elérhetők globális viszonylatokban beszerzett javak a helyi nagyáruházban.

Hasonló a helyzet a globális kommunikációval, amely szintén létezett már két évtizede, de a legtöbb ember számára nem volt elérhető. Ma bárki betérhet egy internetkávézóba olyan lehetőségek igénybevételére, amelyek valaha csak kormányok, multinacionális cégek, pénzes magánszemélyek és szervezetek részére volt megfizethető. Az informatikai, a távközlési és a fuvarozási költségek látványos csökkenése demokratizálta a technológiát.

Alig egy évtizede az internetfelhasználók kétharmada az USA-ban volt, ma kevesebb mint egynegyede. A tudás hatalom, és ehhez ma többen férnek hozzá, mint a történelem során bármikor. Nem állami szereplők ma a korábban csak kormányok részére fenntartott lehetőségekhez jutnak hozzá. A nemzetállamoknak mint a világpolitika domináns intézményeinek a színpadot meg kell osztaniuk más szereplőkkel, mint az Oxfam segélyszervezet vagy Bono.

Az ellaposodás mindazonáltal visszafordítható, ez már korábban is megtörtént. A világgazdaság 1914-ben messzemenően integrált volt, a rá következő három évtizedben azonban a kölcsönös gazdasági függőség csökkent. A globális integráció a hetvenes évekig nem is érte el az évszázad elején tapasztalt szintet, amelyet a vasfüggöny továbbra is megosztott.

Az első világháborúval kezdetét vette a gazdasági globalizáció hanyatlása, növekedett viszont a katonai globalizáció, amelyet a két világháború és a hosszú hidegháború jelzett. Ebben tükröződött az a társadalmi egyenlőtlenség, amelyet a XIX. századi gazdasági fejlődés váltott ki. A politika nem tudott lépést tartani a változással, emiatt létrejött két patologikus ideológia, a fasizmus és a kommunizmus, amely megosztotta a nemzeteket és a világot. A fejlett Nyugaton azonban a második világháború után kialakult a jóléti állam, ez segített szociális védőhálót teremteni a gazdasági változások károsultjai számára, s mindez bátorította a tömegeket a kölcsönös nemzetközi gazdasági függőség visszatérésének elfogadására.

Egyes elemzők szerint Kína ma olyan szerepet tölt be, mint Németország a XX. században. Egy – belső egyenlőtlenség által feszített – gyorsan fejlődő hatalom a nacionalizmushoz folyamodik, és kihívja a domináns hatalmat, háborút provokál, amellyel viszszafordítja a gazdaság globalizálásában elért haladást. Az amerikai és a kínai gazdaság kölcsönös függősége magas szintet ért el mára, 1914 előtt ez Nagy-Britannia és Németország között is így volt. Az analógia annyiban tökéletlen, hogy Németország ipari termelése 1900-ra meghaladta Nagy-Britanniáét, Kína azonban a mostani növekedési ütem mellett sem lesz képes erre az USA-val szemben még legalább két évtizedig.

A globalizációt két hajtóerő viszi előre: a technológia és a politika. Ez idáig a politika felerősítette a technológiában meglévő ellaposító hatásokat, miután az USA a korlátok leépítésében az élre állt. Ez a politika azonban az események hatására vissza is fordulhat, s ezt a globalizáció néhány kritikusa nyilván örömmel üdvözölné. A visszafordulás eredménye – mint azt az 1914 utáni idők is példázzák – a lehető legrosszabb variáns lenne. A technológia és a hatalom elosztását szolgáló gazdasági globalizáció visszájára fordulna, felerősödnének viszont a katonai és az ökológiai globalizáció kedvezőtlen hatásai, beleértve a háborúkat, a terrort, az éghajlatváltozást, a fertőző betegségek terjedését. Ebben az esetben a lapos világ sivataggá válna.

A szerző a Harvard Egyetem professzora