Az EU–török játszma

Az EU–török tárgyalási folyamatot kezdettől fogva két körülmény határozza meg: egy általános (politikai) környezeti, meg egy konkrét eljárási. Mindegyiknek megvannak a maga szereplői. Az előbbinél mindenekelőtt az európai közvélemény, amelynek jelzéseit a nemzeti politikai elitek országonként eltérő érzékenységgel emelik át külpolitikájuk formálásába. Hátterében a terrorakciók nyomán megerősödött idegenkedés ugyanúgy fellelhető, mint a nehezen javuló európai gazdasági helyzet, a munkahelyek bizonytalansága, s mindezek fényében a növekvő ellenérzés mindenfajta újabb jövevények befogadásától – hát még egy Törökország méretűétől!

Bonyolultabb a helyzet a konkrét tárgyalási közeget tekintve. Ránézésre itt az EU a főszereplő: ő tárgyal Ankarával. Valójában a napi történések szintjén önmagában sem lebecsülendő játékos Athén meg persze Washington.

Athén kapcsán nem árt emlékezni, hogy a görög–török viszony valahol helyi szinten a hajdan ugyancsak évszázados francia–német szembenállás egyfajta hasonmása. Azzal a nagyon fontos különbséggel, hogy a két balkáni ország népei még sohasem éltek meg francia–német típusú megbékélési folyamatot. Következésképpen a két ország viszonyát, csakúgy, mint politikai reflexeit ez az évszázados – bizalmatlansággal és hajthatatlansággal átszőtt – körülmény határozza meg.

Athén azért ragaszkodott oly rögeszmésen Ciprus EU-tagságához – amelynek híján a görög parlament vétóval fenyegetőzött a kelet-európai bővítést illetően is –, mert egyrészt így nőtt az Európai Tanácson belüli „görög befolyás”. Másrészt és főként: mert a ciprusi török közösségen keresztül végre fogáspontot és hozzá nagy hatalmú szövetségest talált a törökökkel folyó huzakodásban. A két ország akkor már évtizedek óta NATO-tag volt, ám ott hatalmas hadseregével és Washington támogatásával mindig is egyértelműen Törökország volt dominánsabb szerepben. Athén csak azóta tud hatékonyabban fellépni Ankarával szemben, amióta „természetes támogatóként” az Európai Uniót is maga mögött tudhatja. És pontosan ezt segítette elérni Ciprus uniós tagsága – majd még inkább: az EU–török csatlakozási tárgyalások megkezdése.

Merthogy a török tárgyalások megkezdését – látszólag furcsa módon – egyebek között a történelmileg szemben álló görög kormány is támogatta. Igen, mert mostantól kezdve úgy ülhet le részkérdésekben is tárgyalni – sok esetben diktálni – a török kormánnyal, hogy nem egyedül van, hanem egy 25 tagországot számláló kontinentális államszövetség részeként érvényesítheti álláspontját.

A teljes képhez tartozik, hogy közben nyilván Törökországnak is megvannak a rögeszméi, főként, hogy Washington erőteljes támogatása az EU-vonalon sem lankadt (amelynek London révén az EU-ban is hathatós képviselője akad). Konoksága a ciprusi hajók törökországi kitiltásában markánsan tetten érhető.

Az EU–török csatlakozási tárgyalás tehát a helyi konfliktusok évszázados sakkjátszmájának, illetve geopolitikai megfontolásoknak a kettős kötésében vergődik kezdettől fogva. Amelyben Athén és Ciprus láthatóan azon a borotvaélen igyekszik egyensúlyozni, hogy ne is juthasson pozícióelőnybe Ankara, de azért ne is szakadjon meg teljesen a tárgyalási folyamat, hiszen akkor elvesztik az uniós ráhatás eszközét is.

Mindebből már eddig is abszurd dolgok nőttek ki. Kezdve ott, hogy az EU a tagjai közé emelt egy megosztott szigetországot, majd folytatva azzal, hogy csatlakozási tárgyalást kezdett egy olyan helyi hatalommal, amelyik vonakodik diplomáciai elismerésben részesíteni az egyik teljes jogú uniós tagállamot. A szálak meg csak gubancolódnak. És bárki megmondhatja előre, hogy mindez még nagyon sokáig így lesz.

A szerző a Bruxinfo EU-szakértője