Merjünk álmodni: több tízezer új exportőr

A kérdés azért is megkerülhetetlen, mert külkereskedelmünk eredményei komoly kockázati tényezőkkel terheltek. Ezek egy része adottságainkból fakad. Ilyen például importfüggőségünk ismert mértéke, s az, hogy ezen import nagy része esetén (lásd energiahordozók) védtelenek vagyunk a növekvő ellentételezési kényszerekkel szemben. Azt is idesorolhatjuk, hogy exportpiacaink erősen koncentrálódnak. Korábban a kényszerű KGST-orientáltság, ma pedig az Európai Unió és azon belül Németország dominanciája jelent könnyen belátható kockázatot.

Exportunk aránya a GDP-hez viszonyítva 2005-ben 67-68 százalék volt. Ez nyitottságot jelent, de az általános vélekedéssel szemben nem kirívó mértékűt (számos országban ez a mutató megközelíti a 80 százalékot). Így ez a nyitottság önmagában még nem képvisel túlzott kockázatot. Az azonban már igen, hogy emögött egy relatíve alacsony exportvolumen áll. A nálunk kevésbé nyitott Ausztria éves kivitele (mintegy 100 milliárd euró) több mint kétszerese a magyarnak, és éves növekedési üteme alig marad el a mienktől.

A piaci struktúra koncentrációját már említettem, de szólni kell az exportstruktúra szektorális kiegyensúlyozatlanságáról is. A korábbi magyar exportbázisok (textil-, ruha-, bőr- és cipőipar) lényegében eltűntek, mint ahogy az élelmiszer-ipari kivitel is drasztikusan csökkent. Semmi baj, mondhatnánk, hiszen ezek helyét a magasabb hozzáadott értéket képviselő ágazatok, így gépek és berendezések kivitele foglalta el. Mivel a magyar ipar meghatározó része ma már külföldi tulajdonban van, nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a gépipari ágazat exportjának mintegy 90 százaléka a nálunk letelepedett külföldi tulajdonú cégektől származik. A magyar tulajdonú exportbázis gyengesége nemcsak azért jelent kockázatot, mert a külföldi befektető költségracionalizálási okokból bármikor továbbállhat, hanem azért is, mert az export bővülése ezen vállalatoknál ritkán jár a munkahelyek számának növekedésével. A nettó munkahelyteremtő kkv-szektor súlya viszont a kivitelben csekély. A továbblépés kulcsa a kkv-k exportképességének javítása!

Ausztria kivitele ma mintegy kétszerese a mienknek. Van-e reális esély arra, hogy elérjük ezt a szintet? Meggyőződésem szerint igen! Talán sokak szerint irreális ez a célkitűzés, de mernünk kell álmodni, mernünk kell hinni a vállalkozói szférában rejlő lehetőségek kibontakoztatásában. Persze ezt mindenkinek, így a kormányzatnak, a szakmai szövetségeknek, a kamaráknak, a vállalkozói érdekképviseleteknek, továbbá az oktatási intézményeknek egyaránt támogatniuk kell. A vállalkozóknak érezniük kell: ez most valóban kiemelt célkitűzés, amelyhez szemléleti változásnak is társulnia kell.

Hogyan segíthet a kormányzat? A támogatások lehetőségei korlátozottak. Az Európai Bizottság közelmúltban nyilvánosságra hozott jelentése rámutat arra, hogy az EU-ban Málta után Magyarország adja a legtöbb támogatást. Igaz, hogy ennek zöme az exportban egyre kisebb szerepet játszó agrárszférába irányul, de ne felejtsük, hogy nemcsak az unió, hanem az OECD és a WTO is hosszabb ideje következetesen kiáll a kiviteli támogatások szűk keretek közé szorítása mellett. Valóban hatékony segítséget jelenthet viszont az ITDH exportklubja, az exporthitelezés és az exporthitel-biztosítás.

Segítheti a kormányzat azt is, hogy a jelenlegi beszállítók közül egyre többen vállalják az önálló exportot. Támogathatja a magyar vállalkozásoknak a jelenleginél sokkal intenzívebb részvételét az európai közbeszerzési pályázatokon. De mindenekelőtt segítheti, sőt segítenie kell a magyar kkv-szektor exportorientációjának a növelését. A mikéntről a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara nemrég közzétett tanulmánya (VG, 2006. október 26.) jó összefoglalást adott.

Az Európai Unió közelmúltban közzétett új kereskedelempolitikai stratégiája alapvetően arra épül, hogy segítse a tagországokat és azok vállalatait új piacok megszerzésében. A magyar kormánynak alapvető feladata, hogy az új stratégiában rejlő lehetőségeket a magyar exportőrök számára kamatoztassa (például azzal, hogy javasolja kétoldalú kereskedelmi megállapodások létrehozását olyan országokkal, amelyek piacai számunkra kiemelkedően fontosak).

Van még tennivaló az információellátottság terén is. Fontos lenne, hogy a jelenleginél sokkal pontosabban tudjuk, mégpedig területi bontás szerint, hogy kik és hova exportálnak. Tudjuk-e hogy a szegedi biotechnológiai kutatási bázis mennyi kivitelt indukál Dél-Magyarországon? Tudjuk-e, hogy a külföldön befektető, szerencsére mind számosabb magyar cég mekkora exportot bonyolít le, mennyi munkaerőt foglalkoztat stb.? Az ilyen típusú kérdésekre választ kell tudni adni, ha célzottan és hatékonyan akarunk segíteni.

Az exportáttöréshez persze nyelv- és szakismeret is kell. Az unióba való belépés után erősödött az a szemlélet, hogy külkereskedőkre már nincs is szükség, hiszen az EU piaca „belpiaccá” vált. Pedig Német- vagy Franciaországban eladni ma is ugyanolyan speciális szakmai ismereteket igényel, mint tíz vagy húsz éve. Vissza kell adni a külkereskedői szakma presztízsét!

A Gazdasági és Közlekedési Minisztérium közelmúltban kinevezett külgazdasági szakállamtitkára akkor sincs könnyű helyzetben, ha „csak” a jelenlegi tendenciák folytatódását kívánja biztosítani. De ha a realitások mellett (és talán néha azok ellenére is) vállalja merészebb tervek támogatását is, akkor jelentősen segítheti egy új külgazdasági kurzus megindítását.

A szerző a Magyar Külgazdasági Szövetség főtitkára