Merkel és a német boom

„Németországban a legalacsonyabb a gazdasági növekedés az Európai Unió 25 tagállama közül. Adósságunk nagyobb, mint valaha. A szegénység drámai ütemben nő. Az emberek féltik a nyugdíjukat. És mindezek felett ott lebeg az ötmilliós munkanélküliség lesújtó száma.” Alig több mint másfél évvel ezelőtt, 2005 júniusában festette le ezekkel a szavakkal a német gazdaságot a választásokra készülődő Angela Merkel. A kereszténydemokrata unió energikus vezetőjében sokan látták akkor az elszántságot arra, hogy piacbarát reformjaival és fegyelmezett költségvetési politikájával rendbe rakja az ország pénzügyeit, megálljt parancsolva a versenyképesség romlásának.

Akkor azonban talán még ő sem hitte, hogy 2006 novemberében, egyéves kancellári múlttal a háta mögött milyen eredményekkel büszkélkedhet majd párttársai előtt. A munkanélküliek száma félmillióval csökkent, és négy év óta először esett 10 százalék alá. A gazdasági növekedés tavaly a duplája volt a 2005-ösnek, és elérheti a 2,5 százalékot. A vállalatvezetők hangulatindexe a német újraegyesítés óta nem látott csúcson van, az export pedig mintegy 11 százalékkal nőtt tavaly az előző évi 6,9 százalék után. A beömlő adóknak köszönhetően az uniós korlátot évek óta túllépő államháztartási hiányt a tervezettnél egy évvel korábban sikerült 3 százalék alá szorítani. Nem csoda hát, ha azon a november végi napon a Merkelt 93 százalékkal újraválasztó CDU-küldöttek hat percig felállva tapsolták vezetőjüket, ami könnyeket csalt a kancellár asszony szemébe.

Pedig az öröm csak részben volt indokolt. A javuló gazdasági mutatók ugyanis elsősorban nem Merkel tevékenységéhez köthetők. Nem elég ugyanis, hogy a 2005-ös választási patthelyzet miatt a kereszténydemokraták kénytelenek voltak nagykoalícióra lépni az addig a zöldekkel közösen kormányzó szociáldemokratákkal, a jobboldal maga is eléggé megosztott. Jó példa erre az egészségügyi reform sorsa. A szakértők szerint kívánatos cél lett volna a bérek és a befizetett járulékok egymástól való szétválasztása, valamint a biztosítási piac integrálása. A sorozatos koalíciós és párton belüli kompromisszumok miatt azonban várhatóan egyik cél sem teljesül, sőt a végső változat csak tovább ronthat a helyzeten. Miközben a nagykoalíció elvileg kivételes esélyt adhatott volna arra, hogy az éppen erősödő konjunktúrát meglovagolva közösen fogadják el a szükséges reformokat, a politikai megosztottság a parlamentből a kabineten belülre tolta a vitákat, megbénítva vagy a legjobb esetben felvizezve az érdemi lépéseket. Néhány kérdésben ugyan sikerült közös nevezőre jutni – a bolti nyitva tartás liberalizálása, a társasági adó csökkentése, a nyugdíjkorhatár felemelése –, de a gazdasági szereplők és szakértők által fontosnak tartott területeken – például a további munkaerő-piaci reformokban, a piaci akadályok lebontásában, komolyabb adóreformban – áthidalhatatlannak tűnik az ellentét.

Mi hát az oka a mostani gazdasági fellendülésnek? Paradox módon szerepet játszhatott benne Merkel elődjének, Gerhard Schrödernek 2003-ban meghirdetett Agenda 2010-es programja. A munkaerőpiac merevségét oldani hivatott reformok megtépázták ugyan az SPD népszerűségét, de némileg javították a gazdaság versenyképességét. Az elmúlt évek stagnálása alatt a német vállalatok komoly átszervezéseket, racionalizálást hajtottak végre, és az általuk kikény-

szerített kedvező bér- és munkaidő-megállapodások jótékonyan hatottak a profitokra. Mindez pedig mára a beruházások növekedését és a foglalkoztatás újbóli emelkedését eredményezte. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy a szokásos német konjunkturális ciklus – az évtized első felének stagnálását általában öt év fellendülés követi – elrejti majd Angela Merkel kormányzásának hiányosságait. De az is gyanítható, hogy csak átmenetileg. Akkor pedig a könnyek nem a meghatottságtól szökhetnek majd a kancellár asszony szemébe.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője