Tévképek a versenyről
A mozdonyvezetők sztrájkját például az utolsó pillanatban fújták le, mert sikerült megegyezni a szabályozó hatósággal arról, hogy a hivatalok eztán tényleg megteszik azt, ami a feladatuk: betartatják a szabályokat, amelyek ellen egyébként a MÁV konkurensei vétettek. A legfurcsább az, hogy munkabeszüntetésükkel éppen azt a céget – a MÁV-ot – büntették volna meg leginkább, amely állítólag egyedüliként betartja az előírásokat, s amúgy is a legnagyobb károsultja a versenytársak tisztességtelen versenyének. Ez piackonform? Miért nem csak ott szerveztek sztrájkot a szakszervezetek, ahol gondok vannak? Miért nem az ottani munkaadókkal ültek le a dolgozók? Nyilván, mert ők féltették az állásukat, hiszen bőrükön érzik a munkapiaci verseny hatását.
Furcsa a versenyképe a biztonsági előírásokat be nem tartó vasúti cégek vezetőinek, ahogy a visszadátumozott termékeket polcaikra kirakó áruházaké is, vagy azoké, amelyek úgy hirdetnek fűnek-fának akciókat, hogy az adott termékből csupán néhány darab van. Vagy ott a magát olcsónak hirdető lánc, amely a beetetés évei után tavaly nyáron jó 20 százalékkal megemelte árait.
A verseny – tudjuk jól – nem csodaszer: a piaci kudarcok miatt az államnak mindenképpen van szabályozó szerepe, amelyet nem ellátni legalább akkora hiba, mint beavatkozni ott, ahol nem kellene. Egyes hatóságok azonban mintha megfeledkeznének erről: miközben az ellenőrző testületek létszáma egyre csökken, a kordában tartandó verseny élénkítését hirdetik, s ez óhatatlanul a visszaélések elszaporodásához vezet.
De az állam berkein belül homlokegyenest ellenkező elveket is követnek. Például az egészségügyben, ahol a szolgáltatók dolgoznak túl drágán, s nem a finanszírozó szervezet működési költségei magasak. Mégis a finanszíroztatást versenyeztetjük meg, miközben felszámoljuk az egymás versenytársaivá alakítható szabad kapacitásokat, majd körzetesítéssel monopóliumokat kreálunk. Mintha úgy akarnánk leszorítani a kenyér árát, hogy bezáratjuk a pékségek jó részét, hogy csak a fogyasztásnak megfelelő kapacitás maradjon, majd élénkítjük a versenyt a kenyérre adott kölcsönök piacán.
Azt hinnénk, legalább az állandóan a piacon dolgozó kisvállalkozók értik már a szabályokat. Egy minapi hír alapján ebben is csalódnunk kell. A gépjárművezető-szakoktatók minimális óradíj jogszabályi elrendelését követelik, különben képviselőjük szerint sztrájkolni fognak. A piacon, ahol – párhuzamosan a gyerekszám csökkenésével – drámaian esik a tanulók száma, a jellemzően egyéni vállalkozóként vagy bt.-ben dolgozó oktatók száma egy évtized alatt másfélszeresére kapaszkodott. A kialakuló árversenyt a kisebb iskolák nemigen bírják, de éppen ez is a lényege a piacnak: a költséghatékonyabb cégek túlélnek, a többiek pedig kiszorulnak, ha nem képesek javulni. Egy minimális ár bevezetése így a piac megszüntetésével egyenlő. Ez az érvelés igencsak hasonló a fővárosi taxisokéhoz, akik minimálárat vagy egységárat akartak bevezetni, illetve a további engedélyek kiadását megtiltani.
Érdekes a versenyről alkotott képe annak a csecsemőkre szakosodott, borsos árú gyógytornászláncnak is, amely nemcsak területekre osztja fel az országot tagjai között, de a hozzá forduló aggódó szülőknek szép ígéretek (s nyilván bizonyítékok) mellett megtiltja, hogy bármilyen más gyógytornász kezelését is igénybe vegyék, kizárva még a verseny lehetőségét is. Akár azt is mondhatnák: „Csak akkor adunk el önnek kenyerünkből, ha soha nem vásárol másutt többé semmilyen péksüteményt.”
Ezeket a példákat látva valahogy az az érzése az embernek, hogy míg mindenki a piaci koordinációt szidja, az nem is érvényesül, mert aki csak tudja, gátolja és torzítja a versenyt. Nem kéne már kipróbálnunk a tisztességes játékot is?
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem adjunktusa
