A kisebbik rossz

Elvileg most már nyugodtan hátradőlhetnénk képzeletbeli fotelünkben: a koalíciós pártok frakciói is rábólintottak az egészségbiztosítási rendszer átalakítására, így 2009-től indulhat az új szisztéma. Derűlátó megközelítésben elégedettek lehetünk azzal is, hogy az eltérő filozófiát valló szereplők végül bölcs kompromisszumokat kötöttek, így a több hónapja tartó, majd az elmúlt hetekben felerősödő adok-kapok után győzött a józan ész.

Ezt azonban valóban csak a legoptimistábbak gondolhatják így. Mert ami az alkudozás nyomán létrejött, az igencsak távol áll az eredeti elképzelésektől, különösen az ötletgazdának számító SZDSZ-étől. És legfőképp: senki sem tudja biztosan, egyáltalán működőképes lesz-e a „magyar modell”.

A legnagyobb kérdőjel továbbra is az, hogy az üzleti biztosítók látnak-e fantáziát a politikusok által kiagyalt szisztémában. Kockáztatják-e a pénzüket úgy, hogy az ellenzék azzal fenyegeti őket, hogy – győzelme esetén – velük fizettetné meg a visszaállítás költségeit? Ha igen, vajon javít-e érdemben az egészségügyi ellátás hatékonyságán, színvonalán a magánbiztosítók befektetett pénze, profitérdeke és szakértelme, vagy csak a korábbi monopolhelyzetek alakulnak át, a betegek pedig az eddiginél is nagyobb megpróbáltatásoknak lesznek kitéve az átállás miatt?

Az nem vitás, hogy a jelenlegi rendszer igazságtalan és pazarló, tehát hozzá kellett nyúlni. Az ennél sokkal egyszerűbb feladatok gyakorlati megvalósítását látva azonban erős a gyanú, hogy az igen eltérő igényeket ötvöző, kapkodó előkészítés végeredménye nem áll majd közel az optimális állapothoz. És ez még akkor is igaz, ha tudjuk: az egészségügyben nincs tökéletes megoldás, csak rossz és kevésbé rossz. Az viszont mindannyiunk érdeke, hogy a mostani koalíciós megállapodás és a törvény majdani „finomhangolása” legalább elmozdulást jelentsen a kisebbik rossz felé.