A központi banktól a központi tervezésig  

A célszerűség szempontjai által vezérelt jegybankok határozzák meg a likviditás árát. Tehát központilag terveznek és adminisztrálnak, nem engedve teret a magánszektor kereslet-kínálati viszonyai által kiváltott szabad kilengéseknek. Ezt tekintik a „végső hitelező” doktrínájának. A fenti elmélet születése óta eltelt idő felében – nagyjából az utóbbi 85 év során – az is elfogadott elvvé vált, hogy a piacokra békés időkben sem lehet maradéktalanul hagyatkozni, mert ha így tennénk, akkor a folyamatok vagy likviditásszűkéhez, vagy inflációs buborékhoz vezetnének. Így tehát a központi bankoknak folyamatosan meg kell határozniuk a likviditás árát.

A 19. és a 20. század fordulóján Knut Wicksell svéd közgazdász követői azt vallották, hogy a jegybankoknak a természetes kamatok szintjére kell beállítaniuk a kamatokat. „Nem így” – mondják Keynes követői, akik szerint a mindenkori kamatokat az ösztönös üzleti ciklusok ellensúlyozása végett ki kell téríteni, stabilizálva az összkeresletet. Ezzel ellentétes elvet hirdettek meg Milton Friedman követői, akik szerint a forgási sebességgel kiigazított pénzmennyiség-növekedést állandó szinten kell tartani.
Mindhárom iskola mindazonáltal lényegében egyazon realitásból indult ki, és ugyanazt a célt kívánja elérni.

A szociáldemokrata út, a közvetlen kormányzati irányítás és a központi tervezés a gazdaság minden területén elhalványult és visszaszorult, de ugyanezek a szociáldemokrata elvek a rövid lejáratú finanszírozás meghatározásában egyre erősebbé váltak. A központi bankok a likviditásszűke idején felfüggesztették a szabadpiaci elvek alkalmazását, később pedig normál időkben is adminisztrált árakkal határozták meg a hitel költségeit. Egy további lépésben a legszükségesebbre korlátozták a politika irányítóival fenntartott kapcsolataikat: független technokratákká váltak, és kialakult a normál halandók számára obskúrus „monetáris főpapi kaszt”. Ennek a rendszernek a létét az igazolta, hogy látszólag jól működött, vagy legalábbis kevésbé rosszul, mint az a központi banki rendszer, amely vakon követte az aranystandard elveit, vagy amikor nem is volt központi bank. A piacgazdaság rendszerén belül a központi tervezésnek ezen szigete talányos képződmény volt, ráadásul kevesen vették észre szokatlan jellegét. Az áramtermelésben nem követeltek évi 5 százalékos növekedési rátát, azt viszont elvárták, hogy az M2 pénzmennyiség-mutató évente ilyen ütemben emelkedjen. Nem szabta meg a gépkocsik árát például valamiféle autóipari igazgatóság vagy tanács, ahogy ezt tette a Federal Reserve Board a szövetségi bankközi alapok kamatával.

A jelek ennek ellenére a központi pénzügyi tervezés hiányosságaira utalnak. A központi bank meghatározta ugyan a likviditás árát, de a kockázatok beárazását a piac jótékony belátására bízta. Márpedig éppen a kockázatok ára a mostani bajok forrása. Jelenleg egyáltalán nincs szó likviditásszűkéről a gazdaságban. A kétéves, 1000 dolláros névértékű amerikai kincstárjegy ára 998 dollár, ilyen alacsony hozam a nagy világválság és a kilencvenes évek japán recessziója óta nem volt tapasztalható. A magánpapírok utáni kockázati felárak azonban ugrásszerűen megnövekedtek, egy magánbank által kibocsátott letéti igazolás ára például 5 százalékponttal haladja meg a kincstárjegyekét. Márpedig éppen ez a kockázati felár fenyegeti mély recesszióval a világgazdaságot, emiatt váltotta fel a pénzpiacokon a kezdeti kárörömöt a növekvő munkanélküliség, a gyárbezárások miatti aggodalom. Jelenleg nagy a nyomás, hogy kiterjesszék az amerikai Federal Reserve és a pénzügyminisztérium, az Európai Központi Bank, a Bank of England és más, hozzájuk hasonló közintézmény és szabályozó testület hatáskörét. A Fed és az amerikai pénzügyminisztérium elsőbbségi részvény vétele formájában hajtott végre tőkeemelést a vezető amerikai jelzáloghitel-intézményeknél, valamint az AIG biztosítónál, hogy tartalékokhoz juttassa őket, hitelfelvételi költségeiket mérséklendő. A pénzügyminisztérium törvényhozási felhatalmazást kért arra, hogy felvásároljon 700 milliárd dollárnyi rossz jelzálogtartozást, tehermentesítve a magánszektorban tevékenykedő cégek mérlegeit.

Márpedig ezen kockázatos aktívák iránti kereslet növelése és a kínálatuk csökkentése nem más, mint az áruk manipulálása. A Fed és a pénzügyminisztérium ezzel a beavatkozással elindult egy úton, amelynek végén a pénzügyi piacok kockázati tényezőinek árát ugyanúgy hatósági, adminisztratív módon szabályozzák, mint a likviditásét. A központi banki tevékenység már a kezdet kezdetén is úgy indult, hogy sokan túl költségesnek találták csakis a piacra bízni a likviditás árának a kialakítását.

A dolgok mostani állása szerint a kockázatoknak a piac általi beárazását úgyszintén túl költségesnek találják a választók.

A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora

Copyright: Project Syndicate, 2008
@ www.project-syndicate.org