Hol itt a lehetőség?
Életemben egyszer volt alkalmam látni, ahogy a tűzoltók nekiláttak egy belvárosban kigyulladt ház oltásának, s hogy hozzáférjenek a füstölgő ablaknyílásokhoz, kérdés és várakozás nélkül söpörték félre a parkoló autókat. Ropogtak és olykor törtek is a karosszériák, de senki sem fájlalta vagy panaszolta az eljárást, hiszen egyértelmű volt: nagyobb károk elhárítása a feladat. Valamivel később pedig arra sétálva örömmel láttam, hogy a félig kiégett házat hamar fel is újították, és még szebb külsőt is nyert, mint a környező, omladozó vakolatú épületek.
Nagyjából effajta feladatok elé néz most mindenki, aki a következő évre készül, s tervezi saját vagy vállalkozása költségvetését, illetve meg akarja érteni az országét. Nem csupán a kármegelőzés vagy a nagyobb károk elhárítása a feladat, hanem olyan alap teremtése is, amelyre az eddigieknél sikeresebben lehet építkezni. A gazdasági környezetben beálló változásokról viszont tudomást sem venni, vagy úgy tenni, mintha az mindenki más gondja lenne, de saját előjogainkat, anyagi státusunkat nem kell érintse, nemcsak magunkkal, de a környezetünkkel szemben is merő felelőtlenség. Kár lenne azzal áltatni bárkit is, hogy semmi közünk a begyűrűző válsághoz, miközben hitelből finanszírozott életszínvonalunkkal, a belföldi megtakarítási hajlandóság teljes eltűnésével éppen hogy hatványozottá tettük a krízis nálunk jelentkező hatásait. Ezen hatásokért mindenki mást hibáztatni vagy ellenük utólag tiltakozni, megmozdulásokat szervezni nagyjából annyi értelme van, mint tüntetni, vagy akár csak nyilvánosan véleményt formálni a rossz időjárás, az időszakos esőzések ellen. Tetszik vagy sem, de a gazdasági visszaesés mindannyiunkat érinteni fog.
A legsürgetőbben megválaszolandó kérdés mégsem az, hogy ezen jelenségekért ki okolható, kinek a hibáztatásával, felelősségének szajkózásával lehet aktuális teendőkről elterelni a figyelmet. Már csak azért sem, mert kevés olyan, a jelenlegihez hasonló visszaesése volt a hazai és a világgazdaságnak, amelyért a felelősség ennyire kiterjedt, ennyire kollektív. A hibák felismerése pillanatnyilag annyiban érdekes, hogy azokat mielőbb kiküszöböljük, és levonjuk a megfelelő következtetéseket, miszerint például nem tartható fenn a költségvetési költekezés és az újraelosztás ilyen nagy mértéke, a lakosságot nem hitelfelvételre, hanem megtakarításra kell ösztönözni, a saját eladósodottságunk költségeinek leszorítása érdekében pedig csökkentenünk szükséges finanszírozásunk kockázatait. S persze ezt sem elég csak ismételgetni, hiszen változást csak az hoz, ha végre a gyakorlatban is útjukra indulnak olyan, eddig szégyenteljes módon halogatott feladatok, mint az önkormányzati reform, a pártfinanszírozás átalakítása, illetve sok más, a közszféra hatékonyságának a javítása körébe tartozó teendő.
Eközben hasonló tennivalók merülnek fel egy vállalat irányításában, ahol az elejéről kell újragondolni a pénzügyi folyamatok szervezését, a kinnlevőségek érvényesítését, leszorítani a külső finanszírozásra való rászorultságot, javítani szükséges a belső szervezeti hatékonyságot, vizsgálni kell az emberi erőforrások optimális felhasználását, s talán még ennél is fontosabb: kialakítani azt a piaci stratégiát, amely hasonló helyzetekben is biztosítja a változó igényekhez illeszkedő termékkínálat kialakítását, a potenciális fogyasztók elérését, s csökkenti a kiszolgáltatottságot. Az előttünk álló időszakot a legsikeresebben ugyanis éppen azok fogják átvészelni, akiknek a stratégiája nem kizárólag a túlélésre korlátozódik.
Kérdés, hogy megértjük, belátjuk-e, amit egyébként jó ideje hajtogatunk egymásnak, miszerint a válság egyben lehetőség. Lehetőség arra, hogy elismerjük és kimondjuk az eddigi hibákat, változtassunk akár gondolkodásunk alapjain, logikai folyamatain is, és lehetőség új, nagyobb sikerrel kecsegtető stratégiát építeni úgy a gazdaság, mint az egyes vállalatok irányításában.
A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója
