Rendkívüli helyzetben rendkívüli megoldás kell

Kapcsolatunk az Európai Unióval régre datálódik. Már a tagsági viszonyt megelőzően kölcsönös jogok és kötelezettségek keletkeztek jórészt a tagsági viszony elnyerése érdekében. Mi fokozatosan nyitottuk meg piacainkat, az unió pedig 1989-től elindította a PHARE-programot. A gyors piacnyitás egy kezdeti gyors visszaeséssel járt együtt (1990–92), ezt egy máig tartó átlagosan szerény növekedés követte. A munkaerőpiacról kiszorult több mint egymillió ember, ugyanakkor a munkavállalókra jutó termelékenység rakétasebességgel duplázódva ma az uniós átlag mintegy 70 százalékánál tart. A bérek szintje az EU-átlag 30-35 százaléka, az egy euró társadalmi terméken belül a bérarány alig haladja meg a 30 százalékot. Ezzel az értékkel nemcsak a régi tagországok, de a visegrádiak között is hátul kullogunk. A jövedelemtizedek közül csak a legfelső nyertese az átalakulásnak, két jövedelemtizednek stagnáló, a többinek lecsúszó a jövedelemszintje. Az átalakulás abszolút nyertese a hazánkba települt nemzetközi tőke.

Az IMF–EU gigahitel is azt a célt szolgálja, hogy a nemzetközi tőke működési feltételei továbbra is biztosítva legyenek. Mára világossá vált, hogy a gigahitel lehívására szánt kegyelmi idő alatt (jövő áprilisig) a kormány képtelen lesz az államkassza pénzügyeit rendbe hozni, a hitelezők bizalmát visszaszerezni és a gazdasági növekedést megindítani. Bajunk a válság nélkül is számottevő az évek óta elhibázott fiskális és monetáris politika miatt, ezért magas az infláció, ezért küzdünk a folyó költségvetés deficitjével és a növekvő eladósodottsággal. Fő problémánk abból adódik, hogy az ország az utóbbi hét évben képtelen volt olyan politikát folytatni, amely az euróövezethez való csatlakozást lehetővé tette volna.

A kérdés ma az, hogy lehetséges-e a rendkívüli helyzetben olyan rendkívüli megoldás, amely gyorsított ütemben teszi lehetővé az euróövezeti csatlakozást. A tervezett, 25 milliárd eurós bankcsomag szükséges, de nem elégséges lépés. Alapvetően a banki kockázatokat enyhíti és némi új forrást is biztosít, ezzel hozzájárulhat a visszaesés mérsékléséhez. Ez a csomag akkor lehet hatékony, ha ennek egyetlen centje sem ragad a kormánynál. Az igazi megoldást azonban az Európai Központi Bank (EKB) szolgáltathatja. A szerény kezdő lépést már meg is tette, amikor 5 milliárd euró forrást biztosított. A forrásból forint ellenében napi bázison az eurószűkében lévő kereskedelmi bankok használhatnak swapműveleteken keresztül (ld. keretes magyarázatunkat – a szerk.).

A nagyarányú devizakitettség miatti forinteladói nyomást kellene enyhítenie az EKB-nek azzal, hogy a swapkeretet felemeli 35-40 milliárd euróra, és lehetővé teszi a swapokat maximum egyéves időtartamig. Lényeges változás lenne, hogy ezentúl a swap feltételeit nem a Magyar Nemzeti Bank, hanem az EKB határozná meg, a jegybank csak közvetítő lenne az Európai Központi Bank és a kereskedelmi hitelintézetek között. Az a kereskedelmi bank swapolhatna, amelyik tud forintot letenni az euró ellenértékeként. A swapok ilyen szervezése egyben megszabadítaná az MNB-t attól a gondtól, hogy a vezető kamatlábat a forgószél irányából kívánja kikövetkeztetni. Sok köszönet ebben amúgy sem volt.

A swapkeret ténye máris enyhítené a forinteladói nyomást. Szűkülésnek indulna a forint és az euró közötti kamatrés, mert a piac nem a monetáris cikcakkokat, hanem az EKB pénzpolitikáját árazná be. Megváltozna a pénzügyi befektetők hangulata is. Hamarosan tartásra és szerény növelésre vállalkoznának. A swapokkal bővülne az eurólikviditás, és forintot vonnának ki a piacról. A javuló forintárfolyam mérsékelné az inflációt.

Szólni kell az IMF–EU keret és az esetleges EKB-swapkeret feltételeinek összehangolásáról. Az IMF–EU keret kormányzati pénz, amelyhez a kormány juthat a stand-by feltételei szerint, a valutaalap szoros felügyeletével. Kellő szigor mellett ez választási költségvetésre nem használható. Az EKB swapkeretének felügyeletét pedig saját maga határozná meg. Az EKB ezzel gyakorlatilag átvenné az ellenőrzést a magyar monetáris politika felett. A tervezett, 25 milliárd eurós banksegítő csomag hazánkra jutó részével együtt ez szolgálná a gazdasági növekedés beindítását is, míg az IMF–EU stand-by hozzájárulna a kormányzati hitelképesség helyreállításához. Jó koordinációval 2010-ben a gazdaság újabb viszszaesés helyett növekedésnek indulhatna. 2011-ben hazánk csatlakozhatna az eurózónához.

A rendkívüli helyzetre alkalmazható rendkívüli megoldáshoz számba kell venni a lehetséges akadályokat is. Mindenekelőtt a politikai populizmust, amely feltámadna a kétszeres gyámkodás (IMF–EKB) miatt. Az unió oldalán mérlegelendő, hogy mekkora kockázat viselhető el egy magyar ellehetetlenülés miatt, és ahhoz miként mérhető a 35-40 milliárd eurós swapkeret. Ez végső soron nem inflációgerjesztő pénzteremtés, hiszen az euróbevezetéskor a forint ellenértékek kikerülnének a forgalomból. Ráadásul az EKB pénze nem is adófizetői pénz. Másrészt ez az összeg össze sem mérhető azzal, hogy az egyes eurózónabeli országok mekkora összegeket fordítottak bankmentésekre, ráadásul adófizetői pénzből. Van ok a reményre.

A szerző közgazdász

A devizaswapügylet lényege, hogy a két fél meghatározott időszakra „pénzt cserél”, természetesen előre kialkudott visszaváltási árfolyamon.

A devizaswapügylet lényege, hogy a két fél meghatározott időszakra „pénzt cserél”, természetesen előre kialkudott visszaváltási árfolyamon.-->