A vállalatok már léptek
Hónapok óta a gazdaságpolitikai közbeszéd homlokterében egyértelműen a magyar gazdaság makroszintű válsága áll. Az államháztartási deficit problémái után az államadósság finanszírozhatósága, illetve a költségvetés adóbevételeinek teljesülése és kiadásainak teljesíthetősége iránti aggodalom alakítja a vitákat. A különböző stabilizációs lépések közül nagy figyelem övezi a 13. havi nyugdíjaknak és a közszféra béreinek, valamint a különböző szociális kiadásoknak a befagyasztását, csökkentését, részleges megvonását. Sokan tartanak, tartunk az elkerülhetetlennek látszó megszorító lépések társadalmi következményeitől. Még jobban tarthatnánk ugyanakkor attól a társadalmi és gazdasági katasztrófától, amely a stabilizációs intézkedések hiánya miatt következne be: a nemzetközi pénzpiacok – már ma is csupán mérsékelt – bizalmának totális elvesztése gyorsan meredek lejtőre lökné a forint árfolyamát, miközben az egekbe szöknének az állampapírhozamok, illetve a banki kamatok, és riasztó tőkemenekülés indulna meg.
Kétségtelen, a korábbi költségvetési tervekhez képest a várható módosítások különösen nagy mértékben érintik a nyugdíjkifizetéseket, az egyes területek közül az idei kiadáscsökkentések legjelentősebb hányada minden bizonynyal itt érhető majd tetten. Hiba lenne azonban mindebből arra a következtetésre jutni, hogy a válság legnagyobb terhét a nyugdíjasok cipelik. Nemcsak arról van szó, hogy a magyar újraelosztási rendszer eddig aránytalanul nagy, teljesítőképességét messze meghaladó mértékű transzfereket nyújtott időskorra, és emiatt az időskori szegénység viszonylag alacsony volt (szemben például a drámaian súlyos gyerekszegénységgel). Önmagában a nyugdíjakat meghatározó paraméterek közül a gazdasági teljesítmény nagyobb visszaesése, a munkavállalói bérjövedelmek kedvezőtlenebb alakulása és a hivatalos 4,5 százaléknál lényegesen alacsonyabbra tehető infláció egyaránt az év elején kalkuláltnál alacsonyabb nyugdíjkifizetéseket tesz indokolttá. Ráadásul látnunk kell azt is, hogy a mai válság időszakában a jóléti transzferekből élők juttatásainak a stabilitása egyenesen irigylésre méltó a vállalkozók és a bérből élő alkalmazottak kilátásainak instabilitásával összevetve.
A mikroszintű adatfelvételek ugyanis egyértelműen mutatják, hogy szemben a makroszférával – amely a válságkezelő intézkedések meghozatalával mostanáig késlekedett –, a cégek már kemény alkalmazkodási lépések sokaságát tették meg az elmúlt fél évben. A vállalati költségcsökkentés teljesen általános, és a beruházások elhalasztása mellett a kevésbé nélkülözhetetlennek ítélt külső szolgáltatások leépítését, illetve a kényszerű munkaerő-elbocsátást és bércsökkentést is magában foglalja. Emellett súlyosbodó likviditási problémáik enyhítésére a cégek egyfelől a fizetési határidők kitolására, másfelől követeléseik gyorsított behajtására is rákényszerülnek. A nehezedő körülmények között meglevő, de szűkülő piacaik megtartása mellett a vállalkozások fokozott erőfeszítéseket tesznek új piacok megszerzéséért, emiatt meglepően sokan kínálnak új termékeket vagy szolgáltatásokat.
Az alkalmazkodás kényszere ma már ágazattól és régiótól függetlenül a magyar versenyszektor egészét érinti, de különösen erősen szembesülnek vele az exportáló nyugat- és közép-dunántúli cégek, illetve az építőipari vállalkozások, valamint mindazok a társaságok, amelyek devizában adósodtak el az elmúlt években. Ezek a vállalkozások mára a reményvesztettség állapotába kerültek, beszállítói kapcsolataikat leépítették, gazdasági kalkulációik időhorizontja néhány hónapra szűkült csupán. Bár biztos gyógyírt nem jelent, mégis, ha végre a makrogazdasági stabilizálódás jelei is mutatkoznak, akkor – köszönhetően a hitelkamatok gyors csökkenésének és az árfolyam-erősödésnek – a kivérzett mikroszféra nagyobb eséllyel és gyorsabban talpra állhat.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója
