Öt év az Európai Unióban
Természetesen a pénz is számít. Nem politikai frázis, hogy a csatlakozással egyedülálló forrástöbblet keletkezett Magyarország modernizálására. Csakhogy mindent abban mérni, mennyi nettó pénzbeli hozadéka volt fél évtized uniós tagságnak, nemcsak félrevezető, de alapjaiban is hibás. E logika szerint ugyanis mihelyst az ország eléri az EU-fejlettségének átlagát – netán egyenesen nettó befizetővé válik –, a leghelyesebb talán ki is lépni, hiszen látszólag már „ráfizetéses” a bolt. Csakhogy, ha ez lenne a helyes megközelítés, akkor nyilván nem is lenne nettó befizető tagja az uniónak. Ha mégis vannak ilyenek, akkor ők láthatóan másban is értelmét látják a tagságnak, és nem ragadnak le a pénztárkönyvszemléletnél.
A legnyilvánvalóbb, nem közvetlenül pénzben kifejezhető előny persze magából az egységes piac meglétéből, az úgynevezett „négy szabadságból” (az áru, a tőke, a szolgáltatás és a személyek szabad mozgásának biztosításából) fakad, ez optimalizálja az eltérő mértékben rendelkezésre álló források gazdaságos hasznosulását. Megfejeli mindezt a nagy megtérülést biztosító óriási piaci méretek megteremtése, ami szintén nem lebecsülendő. Más kérdés, hogy az első öt uniós év magyar szempontból még ezekben hozta viszonylag a legkevesebbet. Ennek oka, hogy jó részük már a megelőző társulási folyamatban is formát öltött, ami pedig közülük kifejezetten a tagsághoz kötődött – mint a szabad munkavállalás –, az az első években átmeneti korlátozások tárgyaként nem tudott azonnal érvényesülni. Csakhogy tagsági kilátás nélkül valószínűleg a társulási jogosítványok sem mentek volna olyan messzire, mint így, és a korlátozások sem örökre szólnak, hanem fokozatosan átadják helyüket a mind teljesebb hozzáférésnek.
Voltak azonban olyan tényezők is, amelyek a taggá válás napjával egy időben azonnal jelentkeztek. A legfontosabb, hogy Magyarország is odaülhetett a döntéshozói asztal mellé, és immár maga is befolyással van a közösségi folyamatokra. Olyan kézzelfogható hozadéka volt ennek, mint hogy előbb az alkotmányos szerződésbe, majd a lisszaboni szerződésbe is sikerült „beíratni” a kisebbségek védelméről szóló kitételt, vagy hogy a 2007–13 közötti hétéves költségvetés feltételrendszerét számos ponton kifejezetten magyar követelésre módosították (például az önkormányzatoknál a vissza nem téríthető áfa finanszírozhatóságáról vagy az n+2 szabály átmeneti időre n+3-ra történő módosításáról). Mindezeket tagsági jogosítványok nélkül lehetetlen lett volna keresztülvinni. Más esetben az EU-tagság az érdekérvényesítésben adott látható többletet: gondoljunk a vajdasági magyarokat ért zaklatások megszaporodására, amelynek kapcsán magyar fellépésre indult európai uniós – parlamenti és tanácsi – vizsgálat, elérve a jelenség visszaszorítását.
Szakértők fontos hozadéknak tekintik, hogy az unió tagjaként a kormányzat legalább a külső kontroll nyomására kénytelen volt hathatós intézkedéseket hozni a végletesen pirosba szaladó makrogazdasági mutatók és irányok korrigálására. A közelmúlt leglátványosabb EU-hozadéka pedig a pénzügyi válság romboló hatásának relatív tompítása volt. Jóllehet különböző okokból kerültek a célkeresztbe, ám egybehangzó vélemények szerint Magyarország is gyorsan Izland sorsára jutott volna, ha ősszel az unió keretein kívül éri a pénzügyi válság tetőzése.
A példák sora még hosszan folytatható, például az olyan külső kihívásoknak való megfeleléssel, mint a klímaváltozás vagy az energiabiztonság. Tény, az EU-tagság napi értelme és hozadéka az első öt évben még éppen a hétköznapi életben volt látszólag a legkevésbé érezhető. Mindez azonban az elmondottakon mit sem változtat – legfeljebb a róluk való hatékonyabb tájékoztatás szükségességére hívja fel a figyelmet.
A szerző a BruxInfo EU-szakértője
