A globális változás ígérete és veszélyei
A végbement változások utólag visszatekintve mindig természetesnek hatottak, még ha a bekövetkeztük előtt lehetetlennek látszottak is. A kommunizmus megbukott, végbement Németországban az újraegyesítés, az Egyesült Államokban egy fekete embert választottak elnöknek. Most olyan fázisba érkeztünk, amikor Ázsia utoléri a fejlett Nyugatot, a korábbi amerikai hegemónia pedig példátlan kihívással néz szembe.
Amerikában összeomlott a kaszinókapitalizmus, az Egyesült Államok európai szatellitgazdaságai szenvednek a válságtól, eközben Kína saját előnyére használja ki a kialakult helyzetet, és a globális gazdasági viszszaesés közepette is növeli a kereskedelmi többleteit. Az idei első négy hónap során Kína átvette az első helyet a világ legnagyobb exportőreinek rangsorában a korábbi bajnok Németországtól.
Igaz természetesen, hogy egyes gazdasági mutatók tekintetében Kína még továbbra is hátrább áll: az ország a világ lakosságának 20 százalékát adja, de a globális GDP-ből csak 7 százalékkal részesedik. Ezzel szemben az Egyesült Államok és Európa a világ GDP-jének 54 százalékát termeli, miközben együttesen az emberiség lélekszámának 12 százalékát adják.
Mindazonáltal ezek a számok gyorsan változnak, főleg Kína viharos ütemű növekedése folytán. Az ázsiai állam gazdasága 1995 és 2008 között 229 százalékkal növekedett, miközben globális viszonylatban a megfelelő mutató 63 százalék, az Egyesült Államokban 45 százalék, a 27
EU-tagállam átlagában pedig 37 százalék. Néhány kisebb ázsiai állam sikerét azonban Kína is nehezen tudná megismételni, vásárlóerő-paritáson számolva Szingapúr például máris lehagyta az egy főre jutó GDP tekintetében az Egyesült Államokat. Mindez nem változtat azon, hogy Kína már belátható időn belül a világ vezető gazdasági hatalmává válik. Ennek eléréséhez elegendő, ha az egy főre jutó GDP csak megközelíti az amerikai szint egynegyedét, mert a lakossága mintegy négyszer akkora.
A globalizációnak a kommunizmus bukása után felszabadított erői jobb világot teremtettek, gyors gazdasági konvergenciával és csökkenő egyenlőtlenséggel. A Világbank által meghatározott – napi 1,25 dolláros – globális szegénységi küszöb alatt élők száma 1981-ben 52 százalék volt, ez 2005-ig 25 százalékra esett. A világ népességének több mint 50 százalékát lehet a középosztályhoz sorolni. A változás döntően a felzárkózó államok (főleg Kína és India) gazdasági teljesítményének tudható be.
A világ fejlődése ennek ellenére sem volt problémamentes. A szén-dioxid-kibocsátás erős ütemben növekedett, a fosszilis fűtőanyagforrások gyors ütemben merülnek ki, gyorsult a globális felmelegedés tempója. A légkör hőmérséklete akkor is megdönti az utóbbi 800 ezer év rekordját, ha az Egyesült Államok csatlakozna a kiotói egyezményhez vagy ennek folytatásához.
Itt van ráadásul a fejlődő államokból az OECD-térségbe irányuló hatalmas migrációs hullám, ez súlyos kihívás elé állítja a gazdag országok asszimilációs kapacitását. Az Egyesült Államokban és Németországban a lakosság 13 százaléka külföldön született, Nagy-Britanniában ez a szám 10, Franciaországban pedig 8 százalék. A képzetlen bevándorlók előszeretettel jönnek Európába, ahol megterhelik a jóléti rendszert, a jól képzettek pedig az Egyesült Államokba tartanak, holott rájuk odahaza is nagy szükség lenne. Az agyelszívás nemcsak Dél-Amerika és Afrika egyes államaiban okoz gondot, hanem Olaszországban, Nagy-Britanniában, Németországban és Finnországban is.
A fejlődő államokból kiinduló migráció mozgatórugói között a mostani válság egyik kiváltó oka is megtalálható: a nemzetközi tőkeáramlás rossz irányba tart. Az utóbbi években az USA szívta fel a világ tőkeexportjának felét, miközben Kínából a teljes forgalom egyötöde indult ki. A 2007-ben az Egyesült Államok tőkebevitele 790 milliárd dollár volt, ugyanakkor a feljövő és a fejlődő államok együtt 714 milliárd dollárnyi tőkét exportáltak.
Ez tette lehetővé az amerikai háztartások számára, hogy megtakarítások helyett óriási szintű fogyasztást tartsanak fenn. A folyamat egyúttal a feje tetejére állította azt a hagyományos bölcsességet, hogy a tőkének a gazdag államokból a szegények felé kellene áramlania, mert ott azt nagyobb termelékenység mellett lehet befektetni. Mivel azonban a világ a jövőben nem látja el a bőség javaival az Egyesült Államokat kétes értékpapírokért cserébe, ezért az amerikaiaknak el kell hagyniuk az álomvilágukat. Fel kell készülniük a visszafogott várakozások hosszabb időszakára, amely várhatóan jóval tovább fog tartani, mint a következő gazdasági boom, és ami lényeges strukturális változásokat követel meg.
A következő néhány évtizedben a világ előtt álló legnagyobb kihívás a béke lesz, mert a változó hatalmi struktúra megfelelő politikai változásokat követel meg, amelyeket az USA mint az ügyeletes világhatalom aligha vesz egykönnyen tudomásul. A helyzet hasonló a XIX. századihoz, amikor Németország a gazdasági virágzása idején megkérdőjelezte Nagy-Britannia geopolitikai hegemóniáját. Az ebből eredő feszültségek vezettek a két világháborúhoz, amely a nyugati civilizációt az összeomlás határára sodorta. Azt csak remélni lehet, hogy a XXI. század folyását alakító politikusok elég bölcsek lesznek egy ilyen kimenetel elkerülésére.
Hans-Werner Sinn a Müncheni Egyetem professzora és az Ifo gazdaságkutató elnöke
Copyright: Project Syndicate, 2009@ www.project-syndicate.org
