A Klaus-ügy veszélyei

Václav Klaus cseh államfő újabb feltétele a lisszaboni szerződésről szóló ratifikációs törvény aláírásához önmagában is abszurd. Az alapvető jogok európai chartája alapján ugyanis soha egyetlen elüldözött német sem követelhetne vissza a mai cseh államtól semmit. Annak idején, amikor a chartát létrehozták, pontosan az volt sokak bánata, hogy csak az EU-intézményekkel kapcsolatos ügyek kapcsán bír valamennyire szankcionáló erővel. Minden másban inkább csak irányt, elvi orientációt és példát mutat, de nem számon kérhető – pláne nem közvetlenül kikényszeríthető – elsődleges joganyag. Ha például valakitől megtagadnak bizonyos kisebbségi jogokat, önmagában a charta alapján egyetlen nemzetállami bíróság sem ítélne a javára. A nemzeti jogból indulna ki, és az európai dokumentum csupán arra szolgálhatna kiindulási alapul, hogy a jogaikban magukat korlátozva érző személyek immár a chartára is hivatkozva kezdeményezzék a nemzeti törvényeik módosítását.


De ezt nyilván a cseh elnök is nagyon jól tudja. Miként magáért beszél az is, hogy a chartát nem most kellett észrevenni. Már tíz éve megkezdődött a tárgyalás róla, külön másfél évig vitatták az alkotmányos szerződés szövegezésekor is – amelyben pedig többségében nem kormányzati politikusok vettek részt –, cseh részről mégsem szólt soha senki. Utóbb a chartát is tartalmazó lisszaboni szerződés vitái is elhúzódtak jó pár hónapra, ám sem a cseh kormánydelegáció, sem – annak idején – a cseh elnök nem tett említést a „szudétanémet veszélyről”. Miként a szerződés elmúlt két és fél éves ratifikációs időszakában sem hozta fel az ügyet Prágából senki. Klaus sokkal felkészültebb és tapasztaltabb politikus annál, semhogy ne vette volna észre idejekorán a veszélyt – ha az valós lenne. Nem néhány héttel utolsó mentsvára, a cseh alkotmánybíróság végső (és mellesleg második) állásfoglalása előtt szólna csak, amely – tekintettel a hasonlóan végződött elsővel – igen nagy eséllyel a szerződést pártoló lesz.

A cseh elnök nyilván azzal vetett számot, hogy a német, ír és lengyel ratifikáció után lassan bezárulhat a kör, hiszen ha a szerződést minden tagállam ratifikálta, ha saját országának kormánya aláírta, parlamentje megszavazta, alkotmánybírósága elfogadta, akkor az ügy végképp már csak az ő egyszemélyes játszmája. Igen, közismert, hogy elvben csak addig kellene kihúznia, amíg a brit konzervatívok hatalomra jutnak. És akkor már lehetne szövetségese: egy olyan kormány, amelynek hangadói a szerződésnek mindenképpen, de sok tekintetben az európai integrációnak vagy legalábbis a brit EU-tagságnak is elszánt ellenzői. Ha módjuk lesz akcióba lépni a szerződés ellen, az sok szakértő szerint a tényleges tartalmát tekintve nyílt hadüzenet lesz az EU egésze ellen, nem kizárhatóan elvezetve akár Nagy-Britannia fokozatos kiválásához is az unióból. (Ez ma inkább csak veszély, nem közvetlen lehetőség. De benne van a pakliban.)

Klaus politikája a valós tartalmát tekintve mindehhez kíván segédkezet nyújtani. Talán azt szeretné elérni, hogy úgy emlékezzen rá a történelem, ő volt az az ember, aki „lehetővé tette” az európai integráció feltartóztatását? Ennek máris vannak jelei: a hírt kommentáló blogok között szép számmal akad olyan, amelyik „egyedüli európai államférfiként” méltatja őt, amiért „nem térdel le, mint a többiek” és „kész egyedül is megvédeni a népét”. Ami egyébként arra a veszélyre is utal, hogy újabb patetikus – és sajtó által felkapott – mintát adhat az elvakult nacionalizmus számára. Talán egyszerűen csak (ő is) az országát szeretné „kivezetni” az EU-ból? Voltaképpen mindegy: ami aggasztó, hogy elviekben módjában áll megtenni. Nem lesznek könnyűek az elkövetkező hetek az EU számára.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője