A szintén régóta létező GNI ugyanakkor nemzeti jövedelmet próbál mérni, de szintén a GDP a kiindulási alapja, abból levonja a külföldiek által itthon elért és hozzáadja a belföldiek külföldön elért jövedelmét. Ennek döntő hányada a tőkéhez kapcsolódik: a közvetlen befektetés nyomán profit, a hitelek után pedig kamat üti a tőketulajdonos markát. Az, hogy a GDP és a GNI közötti rés emelkedő tendenciát mutat Magyarország esetében, az utóbbi időben egyre több elemzés központi témája volt, ebből következtettek hibás gazdaságpolitikára.

Pedig bizonyos fokig természetes jelenségről van szó. Az, hogy a GNI mutatónk már 8 százalékkal maradt el 2008-ban a GDP-től, csupán azt jelzi, hogy milyen magas a külföldi tőke aránya a GDP-n belül. A 63 milliárd dollárt meghaladó működőtőke-állomány mellett az ennél is nagyobb külső adósságállomány jövedelme áll a kettő között, amely ilyen megközelítésben nem is számít soknak. Ha azt vesszük, hogy a kettő együttvéve bőven meghaladja a GDP-t, a külföldiek által elért nyereség nem is nevezhető kiemelkedőnek. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a GNI-ban nincs számításba véve a külföldiek teljes pénzkivitele.
Olyan nehezen számszerűsíthető tételeken keresztül is képesek forrást kivonni a nemzetközi vállalatok, mint a kozmetikázott transzferárak vagy a cégcsoporton belül elszámolt szolgáltatások. Utóbbira példa a vállalati embléma után az anyavállalat felé fizetendő használati díj, amely abszurdnak tűnhet, de van rá példa hazai leányvállalatnál. Ezekkel a szolgáltatás-külkereskedelemben és a termékforgalomban megbúvó tételekkel már valószínűleg jobban a pénzüknél vannak a külföldi befektetők. Azt azonban kár lenne várni, hogy ingyen nekünk adják a pénzüket, hiszen még a saját hazájukban sem jótékony céllal működnek, ott is a profitszerzés a fő motivációjuk.

A fejlődéshez azonban befektetésekre van szükség, e nélkül csak ideig-óráig fenntartható látszatnövekedés érhető el. Az önmagában még nem baj, hogy áramlik ide a külföldi tőke, sőt, ügyesen kihasználva lehetett volna a magyar gazdaság számára ez a felzárkózás útja is. Hogy miért nem lett mégsem és miért egyre népszerűbbek az olyan nézetek, hogy itt csak kárt okoznak a külföldi vállalkozások, összetett kérdés.
Egy nemrég megjelent tanulmány, amelyet az Állami Számvevőszék kutatóintézete adott ki, állami oldalról alighanem elsőként mondja ki, hogy a magyar felzárkózási modell a minél nagyobb arányú külföldi tőke idevonzására épült, még olyan áron is, hogy nem maradt szektorsemleges. A külföldi vállalatok tehát ténylegesen nagyobb adókedvezményben részesültek, mint amit a hazaiak el tudtak volna érni. Erre rögtön jöhetne a kormány részéről a válasz: nem részesültek a külföldiek kedvezőbb elbánásban, és ebben is van némi igazság. Csak azért, mert egy vállalkozás külföldi, valóban nem illette meg kedvezmény, azonban a nagyobb beruházások után lehetett jókora adókedvezményeket, sok esetben pedig hosszú időre szóló mentességet is kapni. És a tőkehiányos magyar vállalkozók egyszerűen nem számítottak elég nagynak, hogy ezt igénybe vehessék. A végeredmény tehát mégis az lett, hogy a külföldiek csak minimális részben vesznek részt a közteherviselésben.

De még ez sem okozna önmagában gondot, ha a hazai szereplők szintén csak enyhe adóteherrel szembesülnének, mint az adóparadicsomokban. De a magyar állam ebből a szempontból túlméretezett kiadást vállal, ennek a bevételi oldalát egyrészt szintén kölcsönökből, másrészt olyan mértékű adókból fedezte, amely a hazai szereplőket jóformán teljesen versenyképtelenné tette a nemzetközi porondon. Ez az egyik, de nem egyetlen oka annak, hogy most ilyen mértékű jövedelemkiáramlás tapasztalható.
A valódi nemzeti jövedelem mérése egyébként ugyanúgy gondot okoz a statisztikusoknak, mint az országhatáron átívelő pénzügyi szabályozás. A multinacionális vállalatok itt sem igazán érdekeltek belső folyamataik maradéktalan feltárásában, mivel ez részben versenyhátrányt okozhatna nekik. Másrészt aligha van olyan szervezet, ahol nincsenek kisebb-nagyobb szabálytalanságok, amelyek az átláthatóság hiányában nagyobb esélylyel tarthatók titokban.
További kérdés, hogy a GDP-statisztika küszöbönálló megreformálása során sikerül-e megnyugtatóan kezelni ezt a kérdéskört. A nálunk fejlettebb országokban a hazai termék-nemzeti jövedelem problematika nem is úgy jelentkezik, mint nálunk, hiszen jellemzően a jövedelmek szempontjából külső többlettel rendelkeznek. Ez pedig azt valószínűsíti, hogy nem erőltetik majd túlzottan ezt a témát, és megelégszenek a környezeti tőke változásának figyelembevételével.

A GDP helyett a GNI-vel kellene mérni?