Izlandi népakarat

Az eset példátlan és több szempontból is mérföldkő lehet az újkori gazdaságtörténetben. Egyrészt Izland példája megmutathatja, hogy – magán- és államközi szerződések ide vagy oda – a népakarat a legerősebb jogalkotó. Demokráciában ennek természetesnek kellene lenni, csak azért tűnhet furcsának, mert az utóbbi évek globalizációja már a népszuverenitás elvét is elkezdte csorbítani, így kezdtük megszokni, hogy a kormányok a fejünk felett döntenek az ország sorsáról. Izlandon erre az irányra mondtak nemet. A britek és a hollandok természetesen az ország izolációjával, a nemzetközi közösségekből történő kitiltással fenyegetnek, az ő szempontjaik alapján teljességgel érthető módon. Az izlandi polgárok viszont, úgy tűnik, több mint kétharmad arányban inkább ennek a költségeit vállalják, semmint az államadósság forintban számítva 3 milliós, egy főre vetített többletterhét. Megtehetik.

Gondoljuk meg, az izlandi állampolgárok tulajdonképpen az országukban bejegyzett, de alapvetően külföldi forrásokból, külföldön befektető bankok hibáiért állnának helyt. Hasonló módon, elvárható-e, hogy egy Magyarországon bejegyzett bank a rossz külföldi befektetésein elszenvedett veszteségeit, amelyeket éppenséggel külföldi betétesektől gyűjtött forrásokból vásároltak, a hazai adófizetők pénzén kárpótolja? Nyilvánvalóan nem.
A felelőst természetesen nem Izlandon kell keresni. Kinek lett volna a feladata, hogy megvédje a megtévesztett betéteseket egy bizonytalan banktól? Természetesen annak a kormánynak és a hozzá tartozó pénzügyi felügyeletnek, amely a betétesek országának pénzügyi rendjét vigyázza. Ja, hogy momentán az angol pénzügyi felügyelet évek óta nem megfelelően végzi a tevékenységét? Lazasága jelentősen hozzájárult, hogy London a világ fő pénzügyi központjává nőtte ki magát, de a folyamatnak voltak vadhajtásai is. Az igazság azt kívánná meg, hogy e folyamat nyertesei álljanak helyt a vesztesek kárpótlásában. Erre van a legkisebb esély.
A népakarat ilyen formában történő megvalósulása természetesen senkinek sem érdeke, de fontos figyelmeztetés ahhoz, hogy minden befektetőnek vigyáznia kell arra, befektetései milyen célt szolgálnak. Az angol és a holland betétesek is valószínűleg leszűrik a keserű tapasztalatot arról, hogy a két számjegyű (!) euróhozam nem egy kockázat nélküli befektetést jelentett.
Hasonló logikával belátható, hogy a hazai gazdaságpolitika elmúlt években történt ámokfutását finanszírozó befektetők a forint gyengülése miatt veszteséget voltak kénytelenek elszenvedni az utolsó évben. Kérdés, a hazai gazdaságpolitika tévútját kihasználó külföldi vállalatokat hogyan ítéli meg majd a közvélemény. Az izlandi példa alapján nem zárható ki, hogy a népakarat itt is a hazai tulajdon, de legalább a hazai irányítás nagyobb szerepét követeli meg. Ez megtörténhet akár a kormányzat finom és burkolt jelzései alapján is. Ennek során csak annyit veszünk majd észre, hogy a külföldi tulajdonú vállalatok vezetésében nagyobb arányban jelennek meg hazai szakemberek.

A magyar gazdasági modell csődje a nemzeti vagyonra mint hazai tőkére épülő gazdasági növekedés fontossága mellett elhozhatja egy új, irányító elit kiépülését is, amelynek során a jól képzett magyar szakemberek nemcsak az itthoni piaci lehetőségek kiaknázását végzik, de arról is döntenek, hogy a beruházások az itthoni fejlődést segítsék, akár közvetlen, akár közvetett formában, a sport, az oktatás nagyobb arányú támogatásán keresztül. Izland tehát mérföldkő lehet nemcsak a saját maga, de a kis országoknak a globalizációs versenyben folytatott stratégiájában is. Ez pedig számunkra is fontos változást hozhat a következő években.

A szerző a K&H Bank vezető közgazdásza