Almeida alig fél éve vette át az Európai Bizottság külkapcsolatokért felelős főigazgatóságának a vezetését. Azt megelőzően José Manuel Barroso kabinetfőnöke volt. Kinevezése a külkapcsolatok élére sokak olvasatában megszokott lépésnek tűnt: a bizottsági elnök közvetlen környezetéből nem ritka az ilyen pozíciókba történő váltás. Az elmúlt hónapok fejleményei fényében azonban sokan mást is sejtettek a háttérben. Nevezetesen a lisszaboni szerződés életbelépését. A dokumentum ugyanis az addig kizárólagosan EU-tanácsi elszámoltatás alá tartozó külpolitikai főmegbízotti funkciót jelentősen kibővítette, és betöltőjét alelnöki rangban az Európai Bizottság tagjává is tette. És ami fontosabb: elrendelte, hogy az addig lényegében csak európai bizottsági külképviseletek a jövőben formális EU-nagykövetségként, nagyobb létszámmal, kiszélesített hatáskörrel működjenek, irányításukért pedig az új külpolitikai főképviselő legyen felelős.
A politikát Brüsszelben is konkrét személyekre lebontva játsszák, nincs ez másként a mostani ügy kapcsán sem. Mihelyt tudni lehetett, hogy lesz hatályos lisszaboni szerződés, beindult a sakkozás, hogy vajon a „kétkalapos” új „külügyminiszter” hatáskörileg kinek menynyire tartozik majd felelősséggel. Az EU-tanácsnak vagy a végrehajtásért többnyire felelős bizottságnak, amelynek elnöke szintén igényt formálhat arra, hogy a főmegbízott – de különösen az általa vezetett, egész világot behálózó szolgálat – munkáját ő is kontrollálja?
E kombinációk szerint távolról sem véletlen, hogy Barroso kabinetfőnöke a külkapcsolati főigazgatóság élére került. A következő hónapok ugyanis az új alapokra helyezett külpolitikai főképviselői munka pontos értelmezése jegyében telnek, középpontjában az európai külügyi szolgálat működési rendjének és személyi állományának a meghatározásával. Mivel pedig a leendő EU-nagykövetségek bizottsági képviseleteken alapulnak majd, továbbá a jövőben a bizottsági állományból kerül ki az „európai diplomáciai kar” legalább harmada, ezért az új főigazgatónak e játszma menetére vélhetően komoly befolyása lehet majd.
Talán még ez is működött volna, ám értesülések szerint Almeida igazi „helye” nem is itt lett volna, hanem e székből kiindulva az új külpolitikai főképviselő munkáját segíteni hivatott EU-tanácsi – külpolitikai ügyekért felelős – főtitkárrá kellett volna válnia. E poszt még csak most létesül, de máris vége-hossza nincs a brüsszeli találgatásoknak, hogy ki töltheti majd be először. Sokan vélték úgy, hogy ha Barroso bizalmasa lehet Lady Ashton főtitkára – lényegében az operatív tanácsi jobbkeze –, akkor ezzel a bizottsági elnök már elég jól ellenőrzése alatt tarthatja a külpolitikai főképviselő munkáját. Bizottsági munkája eleve neki van alárendelve, tanácsi munkáját pedig – főtitkárként – a bizottsági elnök személyes kapcsolata készítheti elő Ashton számára.
Nos, ez a képlet omlik most össze azzal, hogy Almeida mégsem Lady Ashton mellé megy, hanem Washingtonba. Ebből jó páran Brüsszelben azt olvassák ki, hogy Barroso az első játszmát elvesztette. Megint mások ennél tágabb összefüggésekre is rámutatnak: nevezetesen, hogy az európai tanácsi (EiT) elnöki poszt bevezetésével és az EiT-ülések rendszeressé válásával a tanácsi oldal szerepe előreláthatóan erősödni fog – a bizottság rovására. Ebben az új felállásban – például Peter Ludlow veterán brüsszeli EU-szakértő szerint – Barroso „még keresi a helyét”. Almeida kikapcsolása mindezek fényében jelentheti egy fontos katona elvesztését a helyezkedésben. Ez mások szerint egyúttal figyelmeztetés is kívánt lenni a bizottság elnöke felé, hogy meddig terjedhet a tagországok által még tolerált befolyása. Sejthetően nem ez volt az utolsó ütésváltás.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője

Barroso első veresége