A válság W alakú lefolyása egyre valószínűbb
Közgazdászok között már régóta folyt a vita arról, vajon mennyire lesznek hatékonyak a krízis leküzdésére bevetett, példátlanul laza költségvetési és monetáris politikák. A többség úgy vélte, hogy az állam beavatkozása elkerülhetetlen volt a teljes összeomlás elkerülésére. Azt remélték, hogy a magánszektor kereslete még azelőtt talpra áll, hogy a piaci szereplők elkezdenek aggódni ennek iszonyú költsége miatt. Amikor aztán megkezdődhet az állam fokozatos visszavonulása is.
Nem tudjuk, lett volna-e esély egyáltalán ennek az optimista forgatókönyvnek a megvalósulására. Egy enyhébb sokk esetén talán. Az eurózónát szétfeszítő ellentmondás – nevezetesen, hogy valójában nem optimális valutaövezetként működik – azonban csekély esélyt ad erre.
A felzárkózó, periferiális tagok folyó fizetésimérleg-hiányai látványosan csaptak át fiskális defcitbe, még az egyébként feszesnek tűnő költségvetésű országok esetében is. Az ebből a szempontból duplán „bűnös” Görögország de facto államcsődje pedig lavinát indított el: a türelem másokkal szemben is vészesen kezd fogyni. Az adósságok kezelése abszolút prioritássá lépett elő.
Németország most tervezett takarékossági intézkedései azért különösen fájdalmasak, mert gyakorlatilag egész Európa Berlintől várta a kereslet feltámasztását. Úgy tűnik, hiába. Így mostanra az euró leértékelődése szinte az egyetlen tényező, amely az exporton keresztül némi reménysugárt jelenthet a kontinensnek. Ez pedig nem túl sok.
