"Még jó darabig szükség lesz a külföld pénzére"

Határozott volt és erőt sugallt. Azt mondta, a kormány ötvenhat napos létezése alatt a centrális erő nemzeti együttműködésben dolgozott. (Ennek értelmezését most hagyjuk.) Tabuk sorát döntötte meg: így kevesebb lesz a politikus, radikálisan csökkenhet az adóteher, s a bankok sem érinthetetlenek már. Megvalósul a növekedésbarát egyensúly, van és lesz elszámoltatás, az elesettek is számíthatnak a kormány segítő kezére.

És ami még lényeges: az új kormány elkezdte Magyarország önrendelkezésének a helyreállítását a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel szemben. Az IMF megkapta a köszönetet, hogy csődközelben segített, de októberben vége. Most már csak az Európai Unióval tárgyalunk. S mivel a 27 tagállam többsége is túllépte a megengedett deficithatárt, a hiány nem csak a mi bajunk. Együtt, egyforma mércével kell a deficitet kezelni.

Orbán Viktornak ebben van némi igazsága. De mi lesz az országgal addig? Ha nem lennénk eladósodva, ha a költségvetési többletből tudnánk fedezni a törlesztéseket, vagy ha belföldön lenne erre megtakarítás, akkor csak annyit mondhatnánk, hajrá... Kit érdekelnének a külföldi pénzügyi körök, meg hogy kockázatosnak vagy megbízhatónak minősítik az ország gazdaságpolitikáját? Nem számítana, milyen felárakat határoznának meg a magyar állampapírokra. A forint drasztikus árfolyamesése sem okozna gondot, mert vagy abszolút önellátók lennénk, vagy már eurónk lenne...
Mindez azonban nincs. El vagyunk adósodva, növekedési kilátásaink gyengék, s a forint gyengülése súlyos teher az országon, az állampolgáron. Elő hát azzal a sokat emlegetett józan észel, s maradjunk a realitásoknál. Még jó darabig szükség lesz a külföld pénzére. Ennek árát csökkenthetjük kellő józansággal, szerénységgel, kiszámítható kormányzati magatartással. Diktátummal nem. Ennek felismerése is nemzeti érdek.