A válság szakaszai: azonnali pusztítás után "szívgyengeség"
A pénzügyi stressztesztek révén azt kellene feltárni, hogy a rossz gazdasági hírek milyen valószínűséggel válthatnak ki bankcsődöket. Ebben a terheléses kardiológiai vizsgálatokhoz hasonlítanak, hiszen azoknak is fő céljuk a megnyugtatás. Amint nem szeretnénk egy újabb szívrohamot, ugyanúgy nem kívánunk újabb pénzügyi válságot sem. Az európai banki stressztesztek önmagukban megnyugtatóak voltak, ennyiben nem is okoztak semmilyen meglepetést. Németországban csak egy hitelintézet – a krónikusan félremenedzselt és az állam által egyszer már megmentett Hypo Real Estate – bukott meg a vizsgálat során. Az pedig aligha meglepő, hogy spanyol és görög bankok súlyosabb helyzetben vannak, mint Európa többi országának hasonló intézményei.
A második, az akut fázis utáni trauma lényegesen eltér a szívroham analógiájával jelzett szakasz jellemzőitől. Az orvosi hasonlatnál maradva, inkább „általános szívgyengeségről” lehet beszélni, amely miatt a páciens tevékenysége lelassul és beszűkül. A válság utáni konszolidációs fázis során a bankok sokkal óvatosabbak, és többet bizonytalankodnak. Hasonlóan a szívbetegséghez, az akut fázist követi a stabilizáció, amelynek során a bankokat feltőkésítik, majd lassan eloszlanak a csőd miatti félelmek.
Mindez azonban nem jelent szükségképpen megnyugvást a gazdaság többi része számára. A szabályozó hatóságok és a kormányok a pénzügyi stressztesztek fő céljának azt tartják, hogy rábírjanak egyes intézményeket a tőkemegfelelési mutatójuk javítására. Jelentősebb tőkeinjekciókra azonban ennek ellenére ritkán kerül sor, mert túl nagy a közelmúlt pénzügyi megrázkódtatásai miatti félelem. Emiatt a tőkemegfelelés javításának könynyebb útját választják: visszafogják a hitelek kihelyezését. Ez történt a nagyobb ipari államokban 1931–33 között, amikor néhány kormány feltőkésítette a bankokat, azok azonban az évtized hátralévő részében mégis csökkentették a magánvállalatoknak nyújtott hiteleket.
Ahol mégis hiteleztek, ott ezt többnyire politikai nyomásra tették, néhány országban pedig inkább az államnak folyósítottak kölcsönöket. Ezen túlmenően egyes országokban, például Nagy-Britanniában a bankok többet hiteleztek a lakástulajdonosoknak, mint az üzleti vállalkozásoknak.
Manapság annyiban hasonló a helyzet, hogy egyre nehezebb hitelekhez jutni, miközben fokozódnak az ellenérzések a bankokkal és az azokat szabályozó hatóságokkal szemben. Ezért számítani lehet olyan követelésekre, amelyek sürgetik a politikai beavatkozást a hitelek elosztásába. A nagyobb cégek most szerencsére kevésbé függnek a banki hitelektől, mint korábban, köszönhetően a vállalati kötvények fejlett piacának, amelyekkel ténylegesen meg lehet kerülni a hagyományos banki hitelezést.
Az USA-n kívül azonban ez a piac kevésbé fejlett. Ráadásul vannak kis- és közepes vállalatok – közülük egyesek fölöttébb innovatívak –, amelyek jelentős szerepet játszanak a gazdasági életben, még sincs hozzáférésük a tőke-piacokhoz, ezért a bankoktól függnek. Ez a vállalati kör nyilván támogatni fogja új irányelvek közzétételét arról, hogy a bankoknak mit kellene tenniük, miként hitelezzenek. A válság kimeneteleként így nemcsak jobb szabályozásra és bizonyos banki tevékenységek fokozott megadóztatására számíthatunk, hanem új intézményi konstrukciók megjelenésére, amelyekkel nyomást lehet gyakorolni a bankokra a hitelkihelyezés serkentése végett.
Az ironikus ebben az, hogy a jelenlegi válság eredeténél már fellelhetők voltak bizonyos viták arról, mivel kell a bankoknak hozzájárulniuk a közjóhoz. Mind Bill Clinton, mind George W. Bush kormányzata azt hitte, hogy a lakástulajdonlás kiterjesztése nagyobb társadalmi stabilitást hoz. Bizonyos törvényhozási lépések már jóval korábban a lakásépítés finanszírozásának kiterjesztése felé szorították a bankok tevékenységét. A hitelintézetek minderre nagy leleménynyel reagáltak, hiszen újracsomagolták, illetve eladták az adósságot. Az alapvető probléma eközben megmaradt: közhatalmi nyomásra a pénz áramlását improduktív irányba térítették el.
A múlt tapasztalatai alapján valószínűsíthető, hogy a közeljövőben a hitelfolyósítási többlet célpontjait nemzeti prioritások szerint határozzák meg. Közöttük nyilván lesznek presztízsberuházások, nagy munkaerőigényt támasztani képes, illetve jó politikai kapcsolatokkal rendelkező cégek. Ezek egyike sem tudja azonban produkálni azt a dinamizmust és innovációt, amire szükség van a hosszú távú, önfenntartó növekedéshez. A politikailag motivált hitelezés ráadásul a bankok számára sem tartogat sok jót.
A szerző a Princeton Egyetem történelemprofesszora.
Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org
