A végtelenségig terhelhető a magyar bankrendszer?
A válságból adódó sokk a magyar bankrendszerre kettős hatással van: a hitelezési kockázat emelkedése, a vállalati és a lakossági ügyfelek fizetőképességének romlása miatt jelentősen növekednek a bankrendszer közvetlen veszteségei (bukott hitelek) és közvetett, a jövedelmezőséget csökkentő tartalékolási igénye. A válság hatására tavaly és az idén is megfeleződik a bankrendszer jövedelmezősége. A hazai bankrendszer szilárdságát, másokhoz képest óvatosabb hitelezési magatartását jelzi azonban, hogy ezt a sokkot a hazai bankrendszer megfelelő állapotban, állami segítségnyújtás nélkül képes átvészelni. Számolnunk kell azonban azzal is, hogy a bankok időlegesen vagy tartósan visszafogják hitelezési tevékenységüket.
A második nagy sokként a hazai pénzügyi közvetítő rendszert terhelő úgynevezett bankadót említhetjük. Ez az adó sem mértékében, sem céljaiban nem azonos azzal a bankadóval, melyet egyes uniós tagországok már alkalmaznak, s amelynek általánossá tételéről a nemzetközi szervezetekben széles körű szakmai vita folyik. Az Európai Unióban elképzelt bankadó ugyanis az elképzelések szerint költségvetési célra nem lesz felhasználható, kizárólag a bankok biztonságos működését segíthetné az állami költségvetéstől szigorúan elkülönített alapként. Az elképzelt vagy már alkalmazott mérték tekintetében pedig mintegy 4–10-szeres a különbség a hazai bankok rovására.
A bankadó hatásai is többrétegűek. A legközvetlenebb következmény a banki jövedelmezőség drasztikus megnyirbálása. Most úgy becsülhető, az idén vagy jövőre a bankrendszer egésze – 1999 után először – ismét veszteségessé válik. Ennél is súlyosabb lehet a közvetett hatás: a bankadó jelentősen megnehezíti, megdrágítja a bankok forrásszerzését, s ezen keresztül nagymértékben fékezi a hitelezési aktivitást. Ez pedig növekedési áldozattal jár a reálgazdaságban, különösen akkor, ha a pénzintézetek a bankadóra hitelezési magatartásuk tartós megváltoztatásával, visszafogottabb hitelezéssel reagálnak.
A harmadik komoly sokként a pénzügyi közvetítő rendszer szabályozási kereteinek lényeges módosulását említhetjük. A válság kétségkívül felszínre hozott jó néhány szabályozási hiányosságot, s a szabályozók is gyakran hajlamosak arra – nem csak Magyarországon –, hogy egy-egy problémát a szabályozás kiterjesztésével oldjanak meg.
A bankokat leginkább érintő szabályozási változás az úgynevezett Bázel III, azaz a pénzintézeti tőkemegfelelési és likviditási szabályok alapvető átalakítása. Ennek ismertetése meghaladja jelen írás kereteit, ezért csak a legfontosabb következményeit emelem ki: a tervezett változtatások a megnövekedő tőke- és likviditáskövetelmény folytán növelnék ugyan a hitelezés biztonságát, ugyanakkor tartósan vagy csak átmenetileg szűkítik a bankrendszer hitelezési képességét. A várható hatások felmérésére több tanulmány készült. A Bázeli Bizottság (a javaslatok kidolgozója) a bevezetést követő 3-4 évben a növekedési ütem összesen mintegy 0,4 százalékos mérséklődését feltételezi, ezt követően viszont a banktevékenység biztonságának növekedése kiegyenlítheti ezt a veszteséget. Az International Institute of Finance washingtoni kutatóintézet tanulmánya ezzel szemben a banki hitelezési aktivitás tartós csökkenésével számolva a növekedési áldozatot már 1,5-2 százalékpontosra teszi, az európai bankok többlettőkeigényét pedig 700-1000 milliárd euróra becsüli. A Nemzetközi Bankárképző Intézet megjelenés előtt lévő tanulmánya a hazai bankrendszerre ehhez közel álló és szintén tartósnak mutatkozó hatásokat becsül.
A most formálódó szabályozási elképzelések megvalósítása, a jelenlegi nemzetközi szabályozási sztenderdek átalakítása hosszabb időtávon fokozatosan következik be, jelenleg az elképzelt végső határidő 2018. A felkészülésre tehát több idő van, sőt, aktív gazdaságdiplomáciával Magyarország befolyásolhatja is a végeredményt, erősítve a stabilitást s mérsékelve a növekedést fékező hatásokat.
A három fő sokk mellett további kisebb sokkokat is említhetünk. Bizonyosan lesz hatása a pénzintézeti jövedelmezőségre az egyes ágazatokra kivetendő, most bejelentett úgynevezett válságadóknak akár oly módon is, hogy az érintett vállalatok visszafogják fejlesztéseiket, s kevesebb hitelt vesznek fel. Van hatása továbbá a lakáscélú hitellel rendelkező banki ügyfelek helyzetének javítását célzó javaslatoknak is, s még hosszan lehetne folytatni a sort. E sokkok persze nem egyneműek abban az értelemben, hogy a hazai gazdaságpolitika, pontosabban politika döntései nem azonosíthatók a nemzetközi szabályozási normák – rajtunk jórészt kívül álló – változásával.
Sokan és sokszor szeretnék az ország gondjait a dolgok könynyebbik végén megragadva a bankok – és most már más ágazatok – „extraprofitjának” elvonásával megoldani. Aki a számokat ismeri, az jól tudja: a hazai bankrendszer jövedelmezősége régiós összehasonlításban korábban sem volt kiugróan magas, most pedig egyre inkább a veszteségbe fordulás elkerülése lesz a fő feladat. Rövid távú, nem fenntartható elvonásokkal hosszú távon fenntartható, a növekedést segítő gazdaságpolitikát nem lehet folytatni. Sehol sincs olyan ágazat, legyen szó akár a pénzügyi szektorról, amelynek „terhelhetősége” végtelen.
A szerző a Magyar Bankszövetség főtitkára
