Stiglitz: Ne fordítsunk többé figyelmet a "pénzügyi varázslókra"
A 2010-es esztendő mind Európa, mind az Egyesült Államok számára csalódást keltő volt. Három év telt el az ingatlanpiaci buborék kipattanása és kettő a Lehman Brothers összeomlása óta. Míg 2009-ben sikerült visszalépnünk a válság szakadékának széléről, 2010-ben átmenetet kellett volna véghezvinni a gazdaság talpra állítása felé, mégpedig az ösztönzésre fordított összegek fokozatos csökkentése mellett. A növekedésről azt gondolták, hogy 2011-ben valamelyest lassul, ez azonban csak kisebb zökkenő lehet a robusztus fellendüléshez vezető úton. A nagy recesszióra pedig idővel úgy gondolhattunk volna vissza, mint egy rossz álomra.
Ehelyett azonban 2010 egy rémálom volt. Az írországi és a görögországi válság kérdésessé tette az euró életképességét, és előrevetítette a fizetésképtelenség rémét. A munkanélküliség az Atlanti-óceán mindkét partján makacsul magas, 10 százalék körüli szinten tartotta magát. Az Egyesült Államokban a jelzáloghitelt felvett családok 10 százaléka elveszítette az otthonát, a kilakoltatások ennek ellenére folytatódtak.
Szerencsétlenségünket azonban tetézi, hogy az újévi fogadalmak mind Európában, mind az Egyesült Államokban elhibázottak voltak. A magánszektor bukásaira és a válságot kiváltó tékozlásra a választ a közületi szektorban foganatosítandó megszorításokban vélték megtalálni. Ennek eredménye minden bizonnyal a kilábalás elhúzódása és a munkanélküliség lassúbb csökkenése lesz. Emellett a versenyképesség is hanyatlani fog, mert Kína folytatta az oktatásba, a technológiába és az infrastruktúrába irányuló beruházásokat, miközben Európa és az USA viszszafogta a kiadásokat ezeken a területeken.
A politikusok körében valóságos erénnyé nőtte ki magát a fájdalomról és szenvedésről szóló prédikálás, nyilván azért, mert a következmények aránytalanul nagy hányadban hárulnak azokra, akiknek nincs sok szavuk: a szegényekre és a jövendő generációkra. Egyes lakossági csoportoknak természetesen el kell viselniük bizonyos fájdalmakat ahhoz, hogy a gazdaság mozgásba jöjjön, a mind egyoldalúbbá váló jövedelemeloszlás azonban világosan jelzi, kiket kellene célba venni: az Egyesült Államokban az összes jövedelem negyede jut a leggazdagabbak egy százalékához, miközben a legtöbb amerikainak a jövedelme ma alacsonyabb, mint évtizedek óta bármikor. Egyszerűbben fogalmazva, a legtöbb amerikai nem részesült a korábbi, kiegyensúlyozott fejlődés áldásaiból, ez utólag egyébként is hatalmas buboréknak minősült. Így adódik a kérdés: vajon valóban az ártatlan áldozatoknak kellene többet fizetniük, és azoknak, akik nem kaptak semmit az álfellendülésből?
Európa és Amerika ugyanolyan tehetséges emberekkel, hasonló erőforrásokkal és tőkeállománnyal rendelkezik, mint a válság előtt. A krízist megelőzően a privát pénzügyi piacokon rosszul allokálták a tőkét – mégpedig ijesztő mértékben –, és az erőforrások rossz kihasználása csak fokozódott azóta. A kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy ezeket az erőforrásokat miként tudjuk ismét munkára fogni.
A döntő lépés az adósság átstrukturálása lehet, az ingatlantulajdonosok és egyes esetekben egész államok tartozásainak a leírásával. Erre esetleg sor kerülhet, bár a dolog roppant költséges, és talán szükségtelen is. A bankok soha nem akarják elismerni, hogy rosszul hiteleztek, ezért a veszteségeket sem akarják tudomásul venni, addig semmiképpen, amíg látnak esélyt a feltőkésítésre. A pénzügyi szektor nyilván nyomást fejt ki a kormányokra a teljes törlesztés szavatolásáért, akkor is, ha ez óriási szociális pazarlással, nagy munkanélküliséggel és társadalmi feszültséggel jár. Sőt akkor is, ha a zavarok egyértelműen visszavezethetők a hitelezésben elkövetett saját hibáikra.
Tudjuk azonban a gyakorlatból, hogy az adósság átalakítása után is van élet. Természetesen senki sem kívánhatja azt a traumát, amelyen 1999 és 2002 között Argentína – vagy más állam – keresztülment. Az ország már az akkori válság előtt is szenvedett az évekig tartó IMF-programok és más megszorítások, továbbá a nagyarányú munkanélküliség, a kiterjedt szegénység, az alacsony vagy a negatív növekedés miatt. Később, 2003 és 2007 között azonban az adósságátalakítás és a valutaleértékelés nyomán Argentína az évekig tartó gyors – átlagosan 9 százalék körüli – GDP-növekedés áldásait élvezhette. A nemzeti jövedelem 2009-re elérte a válság mélypontján mért szint kétszeresét, de a krízis előtti adatnál is 75 százalékkal nagyobb volt. A szegénységi ráta mintegy háromnegyedével csökkent a visszaesés legrosszabb hónapjaihoz képest, az ország összességében jobban viselte az utóbbi évek válságát, mint az Egyesült Államok. A munkanélküliség ugyan magas szintű, de nem haladja meg a 8 százalékot. Azt csak sejteni lehet, hogy mi lenne ma, ha az ország halogatta volna a szembenézést a halmozódó bajokkal.
A fentiek alapján a következő reménnyel tekintek az új esztendőre: ne fordítsunk többé figyelmet az úgynevezett „pénzügyi varázslókra”, akik belevittek bennünket a mostani felfordulásba, és akik most megszorításokat követelnek, illetve az átstrukturálás elodázását sürgetik. Ehelyett használjuk inkább a józan eszünket. Ha el kell viselni bizonyos fájdalmat, akkor azt hárítsuk azokra, akik felelősek a válságért és azokra, akik a legtöbb hasznot húzták korábban, a buborékképződés idején.
Copyright: Project Syndicate, 2011@ www.project-syndicate.org
