Célkeresztben az inflációs célkövetés alkalmazói
A Bank of England számára készített negyedéves jelentés rámutat, hogy a jegybank monetáris politikai bizottságának (MPC) a hitelessége csorbát szenvedett. Az infláció az utóbbi 15 hónap során több mint egy százalékponttal meghaladta a kormány által megszabott és a Bank of England által kikényszerítendő 2 százalékos rátát. Ez alatt az idő alatt a brit közvélemény végig csökkenő inflációval számolt az elkövetkező időszakra, köszönhetően az MPC jól dokumentálható korábbi megbízhatóságának. Ez a bizalom azonban most elillant, mert az infláció tényleges rátája immár 4 százalék felé tart.
Ami történik, abban nincs semmi misztikum. Az árstabilitásra vonatkozó mandátumot egyszerűen semmibe vették a növekedéssel kapcsolatos aggályok miatt. Attól tartottak, hogy az infláció megfékezését célzó monetáris szigorítás lelohasztaná az amúgy is lanyha növekedést. Emiatt az MPC a rendkívül alacsony, 0,5 százalékos rátán tartotta a kamatszintet 2009 óta. Emellett azonban további monetáris lazítást is végrehajtott az úgynevezett mennyiségi könnyítés révén. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy tollvonással jelentősen bővítik a pénztömeget, a belföldi hitelpiac élénkülését remélve. Nagy-Britanniának azonban most a legrosszabb kifejlettel, a stagflációval kell szembesülnie: a gazdaságnak el kell szenvednie a bank inflációs politikájának következményeit a növekedéssel járó előnyök nélkül.
Az Egyesült Államokban a Federal Reserve hasonlóan laza monetáris politikát követ, a helyzet azonban ott ennek ellenére jobb, legalábbis első ránézésre. Az USA gazdasága a fellendülés meggyőzőbb jegyeit mutatja, mint a brit. További különbség a Bank of England és az Európai Központi Bank gyakorlatával szemben az, hogy a Fed mandátumában nem szerepel konkrét inflációs cél, emiatt az amerikai monetáris hatóság – egyébként kimagaslónak tartott – hitelessége kevésbé sérülékeny. Ennek ellenére Amerikában is hangoztatnak olyan aggályokat, hogy az inflációs várakozások esetleg elszabadulnak a szövetségi adósság és a Fed mérlegének robbanásszerű kiterjesztése miatt, ami a 2008-as pénzügyi válság óta megfigyelhető.
Az összes nagyobb nyugati jegybank – még a hagyományosan erős inflációs héjaként számon tartott Európai Központi Bank is – szemlátomást homokba dugott fejjel politizál. Pedig valamit így is tehetnének, amivel a inflációs célkövetés szabályaiból adódó előnyöket is érvényesíteni lehetne. Ha megemelnék az inflációs célszámot, akkor egyidejűleg megőrizhetnék a hitelességüket, megfelelő helyre horgonyozhatnák le az inflációs várakozásokat, miközben a fellendülést is támogathatnák.
Ennek indokoltsága leginkább Nagy-Britanniában mutatható ki, ahol a helyzet különösen kényes. A gazdaságpolitikusok itt szemlátomást eldöntötték, hogy előnyben részesítik a fiskális konszolidációt, eközben azonban laza monetáris politikát látnának szívesen, amellyel korlátok között lehet tartani a fellendülésre leselkedő kockázatokat, amelyek a magasabb adókból és a csökkentett kiadásokból származnak. A gondolkodásmód teljesen világos: a brit állam fizetőképességébe vetett piaci bizalom elveszítése valószínűleg gazdasági depresszióhoz vezetne, ezzel szemben a cél feletti infláció kiigazítható az életszínvonalat érintő, viszonylag elviselhető veszteség árán (akkor is, ha ez a veszteség nagyobb, mint egyébként lennie kellene).
Ha az érvelés kedvéért elismerjük ennek a logikának az erejét, mégis nagy ostobaság lenne, ha alábecsülnénk az elszabaduló infláció kockázatát, s ha jelentéktelennek tüntetnénk fel az általa kiváltható gazdasági és szociális károkat. A célzott szintnél magasabb infláció megtűrése elvileg kifejezhet olyan politikai óhajt, hogy erodálódjon a közületi és a magántartozások valós értéke. A piaci kamatszint azonban ennek megfelelő arányban, ugrásszerűen növekedne, s ez az eladósodott kormányokat és háztartásokat később még nagyobb bajba sodorná.
A hatalmas költségvetési kényszer sokak szerint előbb-utóbb ráviszi a kormányokat arra, hogy hagyatkozzanak inkább az inflációra. Ha így van, akkor ezt inkább átlátható módon kell tenni, nem úgy, mint a Bank of England. Egyszerűbben fogalmazva ezt úgy lehetne kifejezni, hogy az inflációs célokat reálisabb szinten kellene meghatározni ahhoz, hogy a várakozásokat megfelelő rátához lehessen lehorgonyozni.
A jelenlegi óriási kihívások alapján az inflációs célkövetés elveit rugalmasabban kellene alkalmazni olyan környezetben, amikor sokkhatások érik a gazdaságot. Ennek részeként az inflációs célt úgy kellene meghatározni, hogy az legyen összhangban a válság utáni időszak ténylegesen kimutatható inflációs rátájával. Ez olyan szint lenne, amelyet a közvélemény is reálisnak, tisztességesnek és hitelesnek tudna elfogadni. Így csökkenteni lehetne a jövő generációk adósságait és adóterheit, miközben rövid távon lényegesen mérséklődne az infláció erőteljes gyorsulásának a kockázata. Egy magasabb inflációs cél – a hitelesség ezzel párhuzamos helyreállításán túl – lehetővé tenné a központi bankoknak, hogy idővel visszatérjenek egy alacsonyabb célhoz, mégpedig a recesszió kockáztatása nélkül. Történhetne mindez akkor, amikor az adósságszint eléggé lecsökkent és az összkereslet megfelelő szintje helyreállt.
A szerző a Londoni Egyetem professzora
