Kötelező versenyképesség-rontás
A probléma arra vezethető vissza, hogy a magyar adórendszer az évek során egyre aránytalanabbá vált, az átlagkereset körül olyan magas marginális adókulcs alakult ki, amely a béremelés ellen ösztönzött. Ez azt jelenti, hogy 100 forintnyi bruttó béremelés eredményeként a nettó kereset alig valamivel 30 forint felett növekedett, vagyis ilyen formában igen költséges volt a munkaerő ösztönzése.
A 2000-es években az adókulcsokhoz tartozó sávok ugyanis nem emelkedtek együtt a fizetésekkel, nyilván politikai megfontolásból, hiszen egy adókulcs-változtatás mindig jobban „kommunikálható” a választók felé. Nem csoda, hogy a béren kívüli juttatások így elburjánzottak, mivel azokat legalább adómentesen lehetett adni. A kialakult helyzetet, miszerint a minimálbér környékén keresők alig fizetnek adót, míg a nem sokkal magasabb átlagbér már a felső kulcs szerint adózott, a Bajnai-kormány 2010-es szja-sávhatár-emelése enyhítette, bár árnyalja a képet az átláthatóságot is rontó adójóváírás.
Az adórendszer átalakítása ezért szükségszerűen abba az irányba mutatott, hogy az adókülönbségek csökkenjenek, vagyis a magasabb keresetűek járjanak jobban – amit az egykulcsos adó eredményezett. Ezt a konfliktust azonban nem akarta felvállalni a kormány a rosszabbul keresőkkel szemben, ezért 2011 elején útjára indították a bérkommandó néven elhíresült kezdeményezést az OÉT-ben kialkudott béremelés betartatásra, amely jövőre a szóban forgó, kötelező béremelésben intézményesülhet. Nyilván arra gondoltak, így átvágható a gordiuszi csomó, de a múltban többször bebizonyosodott, ez nem ilyen egyszerű.
Több jel is arra utal, hogy már viszonylag rövid távon sem tud lényeges mértékben elszakadni a bérezés a gazdasági teljesítménytől. Ezt az az adatsor is szemlélteti, amely megmutatja, a régióban hogyan alakultak euróban a nettó bérek (lásd a grafikont). Míg a múlt évtized első felében a magyarországi munkavállalók vihették haza a legtöbbet, a gazdaság lassulásával párhuzamosan fokozatosan visszaestünk, mostanra már csak a lengyelországinál magasabb valamivel az éves átlagfizetés hazánkban. 2000 óta – a kezdeti, kiugróan magas emelkedés ellenére is – az átlagos nettó bérnövekedési ütem alig 6 százalék feletti, miközben a cseheké és a szlovákoké a 10-et közelítette.
Forintban kifejezve persze itthon is két számjegyű béremelkedés volt a legtöbb évben, de ezt a gazdaság nem tudta kitermelni, ezért elinflálódott a fizetésemelés jó része. Hiába egyeztek tehát meg a munkaadók és a munkavállalók viszonylag magas bérnövelésben, ha már ugyanabban az évben is kevesebbet kaptak a bérükért, mint amire számítottak. Az első Fidesz-kormány által végrehajtott minimálbér-emelés is emlékeztet a most tervezett lépésre, ám az sem sikertörténetként vonult be a történelembe. A törvényes minimum duplájára emelése ugyanis sokkal jobban rontotta a magyar versenyképességet, mint javította a szociális körülményeket. Igaz, nem is ez volt a valódi célja, hanem az, hogy a vállalkozóktól több bevallott jövedelmet lehessen kicsikarni, s ezáltal fehéredjen a gazdaság. Mintapéldája volt az eset annak, amikor nem a megfelelő eszközökhöz nyúl a kormány.
A mostani esetben is inkább a kötelező béremelés ellen szólnak az érvek. Amellett, hogy minden ilyen esetben óhatatlanul nehezebb helyzetbe kerül néhány vállalkozás, arra van a legnagyobb esély, hogy a szociális feszültség látszólagos megoldása helyett hosszabb távon csak a pénzromlás lesz magasabb. A bérarányok pedig néhány év alatt maguktól is helyreállnának, anélkül, hogy a mostanra kialakult bérköltség-előnyünket eltékozolnánk.
Az elmúlt években ugyanis régiós összehasonlításban ismét aránylag olcsó lett a magyar munkaerő, bár már nemcsak a lengyelekkel és a szlovákokkal, de a román és bizonyos mértékig a bolgár munkaerővel is versenyben vagyunk e téren. Persze korlátozott az az előny, amely ebből származik, és hoszszabb távon a jól képzett, ebből adódóan jobban megfizetett munkaerőre lenne érdemes alapozni, de abban jelenleg nem bővelkedünk. A stratégiát szem előtt tartva, de a mostani adottságainkat jól kamatoztatva viszont jóval eredményesebbek lehetnénk, nem kellene ezt az esélyt elszalasztani.
