Miért lehet jó a teljesítményhez kötött tandíj?
A felsőoktatás környékén kevés dologban van társadalmi konszenzus, az egyik ilyen talán az, hogy a jelenlegi finanszírozási rendszer nem látja el kellően a feladatát. Amikor az oktatási államtitkár arról beszél, hogy a felsőoktatás indokolatlanul szétaprózott, alighanem igaza van. Azt már a munkaerőpiac szakértői teszik hozzá, hogy a kimeneti jellemzőkön nem minden esetben látszik meg a rendszerbe invesztált pénz. A felsőoktatásra fordított állami források nemzetközi összehasonlításban egyáltalán nem számítanak soknak, elköltésük módja mégis pazarló.
Abban, hogy hogyan kellene változtatni, megoszlanak a vélemények, de felismerve a rendszer visszásságait – kimondatlanul – minden kormány kacérkodott már a tandíj bevezetésével (az államilag támogatott férőhelyek most napirenden lévő szűkítése is ebbe a körbe sorolható). A tandíj néven nevezése azonban tabunak számít a politikában a Bokros-csomag óta.
A tandíjszerű politikai kreálmányok időnkénti felvetése voltaképpen nem más, mint tűzoltás. A sajtóban csak röghöz kötés csúfnéven elterjedt ötlet, vagyis, hogy a közpénzen tanuló diákokat diplomájuk megszerzése után kötelezzék itthoni munkavégzésre, ennek nem teljesülése esetén pedig utólagos tandíjfizetésre, valójában a probléma megkerülése. Mindez teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az Európai Unió realitásait. Nem mellesleg az EU fejlesztési forrásokat is biztosított a hazai felsőoktatásnak, így nem a magyar állam az egyetlen, amelynek elvárásai lehetnek. Az ennek kapcsán emlegetett, nyugaton elterjedt vállalati ösztöndíjak azért rossz példák, mert azokban az esetekben a finanszírozó cég munkát, versenyképes jövedelmet ajánl a végzett hallgatónak. Ezt a magyar állam nem tudja garantálni.
A politikai öngyilkosságnak számító tandíj részleges és óvatos bevezetése azonban több strukturális és működési problémát orvosolhatna idővel. A teljes tandíj bevezetése járhatatlan út, hiszen az igazságtalanságokat a végletekig fokozná, meghagyva az egyetemeket és főiskolákat a leggazdagabbak klubhelyiségeinek. Mindez az amúgy is elégtelen mobilitás befagyasztásával lenne egyenértékű, amely a társadalom lassú, de biztos erodálódását eredményezné. Nem véletlen, hogy ezt a nézőpontot még az ilyen téren sokkal könyörtelenebb Egyesült Államok sem tette magáévá.
A legújabban a Magyar Rektori Konferencia által felvetett teljesítményhez kötött tandíjfizetés azonban sajátos módon még kedvezhet is a mobilitásnak úgy, hogy közben a kimeneti jellemzőket is javítja. Az elv – amely szerint a jó tanuló képzéseinek költségét részben a gyengébb teljesítményűek fizetik – olyan teljesítményre ösztönözné a diákokat, amelyre a mai felsőoktatás nem képes. Ma ugyanis a
diákok jellemzően nem szakmaiságot várnak az intézménytől, hanem egyszerűen diplomát. Amely mögött sokszor nem áll forintra (euróra, dollárra) váltható tudás.
Persze a teljesítményhez kötött tandíj önmagában képes megnyugtatóan rendezni a felsőoktatás finanszírozási problémáit. A felsőoktatás strukturális átalakítása sem halogatható tovább. A jelenlegi, töredezett rendszer helyett egy olyan szisztéma, amely pólusegyetemekre és az azokhoz kapcsolódó – erősen korlátozott számú, szakosodott – főiskolákra alapul, pénzügyileg és sok más szempontból is hatékonyabb lehetne, és jelentős erőforrásokat szabadíthatna fel.
Mind a tandíj, mind az intézményi struktúra átalakítása számos érdeket sérthet. Az átalakítás folyamatában éppen ezért nem lehet megspórolni az egyeztetést. Senki sem hiheti azt, hogy képes a többi érintett fél érdekeinek figyelmen kívül hagyásával jól megoldani a kérdést. Az első lépés azonban az lehetne, hogy a szereplők mindegyike megbarátkozik a tandíj gondolatával, leválasztva arról a hozzátapadt vulgárpolitikai konnotációkat.
tehetné a felsőoktatást.Braunmüller Lajos Mind a tandíj, mind az intézményi struktúra átalakítása számos érdeket sérthet.
-->
