Bumeráng
A Magyarországnak szánt kohéziós források felfüggesztésének felvetése nyilván nem pillanatnyi dühkitörés eredménye, de nem fogható önmagában arra sem, hogy az amúgy éppen a magyar elnökség alatt kidolgozott hatos gazdaságpolitikai jogszabálycsomag ilyesmit ír elő.
A Magyarország elleni szankciókról szóló kijelentések távolról sem csak Budapestnek szólnak – ez még az elmúlt hetek erőteljes politikai nyomásgyakorlásának fényében sem állítható.
Az elvi lehetőség rendkívüli politikai kockázatokat hordoz magában a közösség egészére nézve, hiszen az uniós felzárkóztatási támogatások még mindig a legnagyobb vonzerőt jelentik az európai választók szemében. Még akkor is, ha netán az „Új Magyarország” vagy „Új Széchenyi” nevet viselik a strukturális forrásokat öszszefogó keretprogramok, és még akkor is, ha egy tagország kormánya nem hivatalos programelemként tekint az unió szapulására, az Európai Unió alapértékeinek semmibevételére. Vagyis a források megvonása automatikusan politikai ellenpropagandát indukálhat, amelyet a jelek szerint az Európai Bizottság – korábbi félelmeit és bárgyú népszerűsítő kampányait félredobva – felvállalt.
Az Európai Parlament aligha fogja útját állni a brüsszeli hadjáratnak, ám kérdéses, hogy a súlyos szankciót nem torpedózza-e meg a tagországokat tömörítő Tanács. Láttunk már erre példát nemegyszer, és nyilván erre számít most a kormány is. Ám ha ez így is történik, az nem a jelenlegi magyar kormány szól majd, hanem annak a félelemnek, hogy ugyanez megtörténhet bárki mással is. Ha így lesz, azzal az Európai Unió megint csak saját gyengeségét mutatja a világ felé. Európa azonban okult az elhúzódó görög válságkezelésből: most mindenáron erősnek akar mutatkozni.
