Roubini még mindig ideges

Az Európai Stabilitási Mechanizmus, amely további 500 milliárd euróval támogathatja a bankokat és a tagállamokat, szintén hasznos volt, csakúgy, mint annak felismerése, hogy a monetáris unió önmagában nem elégséges, instabil, és mélyebb banki, fiskális, gazdasági és politikai integrációra van szükség. A legfontosabb talán mégis a német attitűd megváltozása, különösen Görögország irányában. Berlinben is megértették, hogy a kiterjedt kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok miatt a periféria gyengélkedése a magban is érezteti hatását. Nincsenek már nyilvános bejelentések a görög kilépés lehetőségéről, és Németország támogatta a harmadik hitelcsomag megítélését is. Amíg Spanyolország és Olaszország sebezhető, addig Görögország összeomlása súlyos tovaterjedési kockázatot jelent, ami csökkentené Angela Merkel esélyeit a jövő évi választáson.

Az eurózóna perifériáján ugyanakkor alig látszanak a kilábalás jelei: a folyamatos megszorítások, a túl erős euró, a hitelszűke és a megroppant üzleti/fogyasztói bizalom miatt a GDP tovább csökken. A recesszió ráadásul az eurózóna magországai felé terjed: a francia gazdaság zsugorodik, és megállt a német növekedés is.

A gazdasági aktivitás, a bankrendszer és az államadósság-piac tovább balkanizálódik, mivel a külföldi befektetők távoznak a perifériából, és a magországokban keresnek biztonságos lehetőségeket. A háztartások és az államok adósságainak szintje magas, és nem kizárt, hogy már fenntarthatatlan. A súlyos deficitet eredményező versenyképesség-csökkenéssel alig foglalkoznak, a potenciális növekedést a kedvezőtlen demográfiai folyamatok és a gyenge termelékenység mellett a strukturális reformok hiánya is visszaveti.

El kell ismerni: az elmúlt néhány évben az eurózóna perifériáján is volt előrelépés. A költségvetési deficitek csökkentek, és van, ahol az elsődleges mérleg már többletet mutat. A versenyképesség romlását némileg ellensúlyozta, hogy a bérek lassabban nőttek, mint a termelékenység, és néhány strukturális reform is napirenden van.
Rövid távon azonban a megszorítások, az alacsonyabb bérek és a reformok recessziós hatásúak, az eurózóna-beli kiegyenlítési mechanizmus pedig egyszerre volt recessziós és deflációs hatású.

Azok az országok, amelyek többet költöttek, mint amennyi a jövedelmük, arra kényszerültek, hogy kevesebbet költsenek és többet takarítsanak meg, aminek következtében külkereskedelmi mérlegük hiánya csökkent. A Németországhoz hasonló országokban viszont, amelyekben túl magas a megtakarítások szintje, a külkereskedelmi mérleg pedig többletet mutat, nem erőltették a belső kereslet bővülését, így a szufficit nagy maradt.
A monetáris unió továbbra is az instabil egyensúlytalanság állapotában van, a közös pénzt használó blokk előtt két lehetőség áll: vagy a teljesebb integráció felé mozdul, vagy az egység gyengülése, a fragmentáció és végül a szétesés felé. Miközben az Európai Unió vezetői a bank- és fiskális unióval kapcsolatban javaslatokat fogalmaznak meg, Németország már visszavonulót fújt.

Németország vezetői attól tartanak, hogy a mélyebb integráció kockázatmegosztó elemeiből egy politikailag elfogadhatatlan transzferunió következik, amelynek lényege, hogy Németország és magövezet néhány másik állama egyoldalúan és folyamatosan támogatja a perifériát. A német álláspont szerint tehát a periféria problémái nem a bank- és fiskális unió hiányából erednek.

Németország természetesen nem ismeri fel, hogy a sikeres monetáris uniókban – amilyen például az egyesült államokbeli – teljes, a kockázat megosztását is magába foglaló bankunió működik, valamint olyan fiskális unió, amelynek segítségével az egyes államok gazdaságát érő sokkhatásokat a szövetségi büdzsé kisimítja. Az Egyesült Államok emellett egy hatalmas transzferunió, amelyben a gazdagabb tagállamok folyamatosan támogatják a szegényebbeket.

Miközben a bank-, a fiskális és a politikai unióról szóló javaslatokon vitatkoznak, kevés szó esik arról, miként lehetne rövid távon újraindítani a növekedést. Az európaiak hajlandóak tovább szorítani a nadrágszíjat, de szeretnék látni a fényt – a bérek, illetve a munkahelyek számának emelkedését – az alagút végén. Ha a recesszió mélyül, a megszorítások elleni tiltakozás általánossá válik: egyre több sztrájk és erőszakos megmozdulás várható, a szélsőséges pártok megerősödnek, a gyenge kormányok pedig megbuknak.

A görög kiválás és az, hogy Olaszország és Spanyolország nem képes a piacról finanszírozni az adósságát, 2013-ban már kisebb kockázatot jelent. Az eurózóna alapjait érintő válság azonban nem múlt el, egy újabb elfecsérelt év pedig azt jelentheti, hogy a szóban forgó kockázatok 2014-ben és azután súlyosabb formában élednek újra. Az eurózóna válsága sajnos még évekig eltart, a kényszerű adósságátstrukturálások és kilépések továbbra is napirenden maradhatnak.

Copyright: Project Syndicate, 2012. www.project-syndicate.org