Nagy bankok, nagy narratívák
Az első, a pénzügyi szektor vezetői által kedvelt narratíva szerint a szükséges reformokat már végrehajtották (vagy hamarosan végrehajtják). A bankok tőkearányos adóssága kisebb, mint 2007-ben volt. Az Egyesült Államokban már érvényben van, az Egyesült Királyságban pedig hamarosan törvényerőre emelkedik az új szabályozás, amely szűkíti a banki tevékenységek körét, és hamarosan a kontinentális Európa is beállhat a sorba. A narratíva képviselői szerint az óriásbankok már sokkal jobban kezelik a kockázatokat, mint a 2008 előtt.
A másik narratíva szerint a világ legnagyobb bankjai továbbra is túlságosan nagyok ahhoz, hogy menedzselni lehessen őket, és pontosan azokra a kockázatos lépésekre éreznek erős késztetést, amelyekkel romba dönthetik a gazdaságokat. Ezt támasztja alá a JPMorgan Chase tavaly tavasszal elkönyvelt, többmilliárd dolláros „London Whale” vesztesége is. E szerint a narratíva szerint a nagy bankok túlnyomó többségénél kimutathatók a „krónikus rosszul irányítottság” tünetei.
Az óriásbankokról folytatott vita néha túlságosan technikainak tűnik, holott a kérdés igazából meglehetősen egyszerű: komoly hatást gyakorol-e a gazdasági növekedésre, a munkanélküliségre stb., ha egy óriási pénzintézet bajba kerül? Még egyszerűbben: előfordulhat-e, hogy a Citigroup vagy egy hasonló méretű európai vállalat újra bajba kerül, amennyiben nem kap valamilyen (nyilvános, vagy kissé álcázott) állami vagy jegybanki támogatást?
Az USA a 2010-es Dodd-Frank törvénnyel a helyes irányba tett egy lépést, amelynek II. része megerősítette az USA pénzügyi felügyeletének (Federal Deposit Insurance Corporation, FDIC) szanálási jogkörét. Az FDIC azóta ki is dolgozott néhány plauzibilis tervet a belföldi pénzügyi vállalatok szanálására vonatkozóan. (Az FDIC tanácsadója vagyok, e helyütt mindazonáltal a saját álláspontomat adom elő.)
A pénzügyi szektor „minden rendben van” érvelése azonban egy nagy mítoszon alapul. Az FDIC hatásköre ugyanis nem terjed ki a nagy, több országban működő, komplex pénzügyi vállalatokra. A magyarázat egyszerű: az USA törvényhozása csak olyan szabályozást képes megalkotni, amely a határokon belül hatályos. Ha olyan cég bukna el, amilyen a Citigroup, akkor határokon átívelő megállapodásokra lenne szükség a kormányok és a felügyeletek között.
Az IMF tavaszi, washingtoni közgyűlésén alkalmam volt beszélni több ország vezető tisztségviselőivel. Mindegyiküknek feltettem ugyanazt a kérdést: Mikor készül el egy nemzetközi keretmegállapodás a több országban működő óriásbankok szanálására vonatkozóan? A válaszok „a mi életünkben nem” és a „soha” között szóródtak. A magyarázat megint egyszerű: egyetlen ország sem akarja csorbítani szuverenitását. A kormányok maguk akarják meghatározni, miként védhetik meg legjobban országuk érdekeit. Senki nem akar aláírni egy szerződést, vagy bármiképpen is megkötni a saját kezét; a legkevésbé az Egyesült Államok Szenátusa.
Ahogy Bill Dudley, a New York Fed elnöke a jegybankárok kifinomult stílusában nemrégiben kifejtette: „Azonosítani kell a határokon átnyúló szabályozás akadályait, és meg kell szüntetni őket. Ez elengedhetetlenül szükséges az úgynevezett „too big to fail” probléma megoldásához.” Röviden, egy globális megabank rendezett keretek között folyó szanálása: puszta illúzió. Mivel pedig ezek az intézmények minden tekintetben túl nagyok ahhoz, hogy bukni hagyhassuk őket, sokkal olcsóbban képesek hitelhez jutni, mint ha kisebbek lennének. És ami még rosszabb: a szándék és a lehetőség egyaránt megvan arra, hogy még nagyobbra nőjenek.
A kormányzati támogatás azt jelenti, hogy a nagy bankok hatalmas volumenű közvetett szubvenciókat kapnak. Attól, hogy ez meglehetősen bizarr formája a támogatásnak, még biztosan nem okoz kisebb kárt a közérdeknek. Éppen ellenkezőleg: mivel a „too big to fail” bankoknak nyújtott állami támogatás az általuk vállalt kockázatokkal együtt növekszik, ez lehet a legveszélyesebb szubvenció, amit a világ valaha is látott. Minél nagyobb a tőkearányos hitel, annál nagyobb lesz az eredmény – amennyiben a dolgok jóra fordulnak. Ha viszont minden rosszul sül el, akkor a hitelállomány az adófizetők problémájává válik (vagy más országok kormányainak, illetve adófizetőinek problémájává).
Létezik a vállalati szférában még egy olyan ágazat, amely úgy képes recesszióba taszítani a globális gazdaságot, ahogy azt a bankok tették 2008 őszén? És van-e valakinek lehetősége arra, hogy felső korlátot szabjon az általuk kibocsátott hitel összegére?
A pénzügyi reformról szóló két narratívában közös, hogy egyik sem végződik jól. Vagy értelmes határokat szabunk a legnagyobb pénzügyi cégek méretére vonatkozóan, vagy felkészülhetünk a hitel által hajtott gazdaság összeomlására.
Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org
