Aki szegény volt, az még szegényebb lett Magyarországon

Múlt csütörtökön a szegénység elleni küzdelem volt a fókuszban. Magyarországon többek között Bátonyterenyén és a fővárosban, a Blaha Lujza téri aluljáróban. Előbbi helyen egy államtitkár ismerkedett a sanyarú sorssal, utóbbin egy ellenzéki mozgalom elnöke próbálta ki, milyen is életvitelszerűen élni a mocsokban. Ezen a csütörtökön sem mulasztotta el a kormány, hogy ecsetelje, mennyi mindent tett a szegényekért, míg az ellenzék a saját szerepét alakítva arról tájékoztatott, hogy a kormány nem a szegénység, hanem a szegények ellen küzd. A szokásos politikai lózungok és propagandafogások – miközben a statisztikai adatok egyre sötétebb képet festenek.

A Tárki kutatója úgy látja, Magyarországon tavaly a teljes népesség 17 százaléka élt szegénységben, vagyis egy háztartástagra havonta nettó 66 ezer forintnál kevesebb jövedelem jutott. A kutatóintézet szerint az ezredfordulós stagnálás után kezdett nőni a szegények száma, 2007-ben a magyarok 13 százaléka, 2009-ben 14 százaléka számított annak. Egyértelműen látszik a leszakadási folyamat, aki szegény volt, az még szegényebb lett.

A legpopulárisabb programok közé tartozik, hogy – mondjuk – csirke-, disznó vagy éppen nyúltartásra ösztönzik azokat, akiknek esélyük sincs arra, hogy közel-távol munkát találjanak. Voltak családok, ahol egyértelmű volt a kudarc, a malacot a második napon levágták és egy hétig jól éltek belőle, máshol viszont arról számoltak be, hogy sikeres volt az első lépés. Az ilyen programok természetesen nem oldják meg a szegénykérdést, de ne becsüljük le ezeket, még akkor sem, ha nem akarjuk beleélni magunkat azok életébe, akiknek kéthetente kerül hús az asztalukra, a gyerekek pedig csak az iskolában laknak jól – már ha járnak egyáltalán iskolába.

A Központi Statisztikai Hivatal 1,44 millióra teszi azoknak a számát, akik anyagi okokból olyan alapvető cikkeket, szolgáltatásokat kénytelenek nélkülözni, mint a telefon, a mosógép, a fűtés. Ők azok, akik kétnaponta sem ehetnek húst, és ők azok, akiknek nem telik színes televízióra. Még akkor sem, ha gyakran láthatunk olyan felvételeket, amelyeken a mélyszegénységben élők, ha mezítlábasan is, de televízióznak, és legalább így színesben látják a (bulvár)világot.

A két évvel ezelőtti mérés azt mutatta, hogy a szegénységi kockázatot leginkább az csökkenti, ha valaki a munkaerő piac aktív résztvevője. A teljes munkaidőben foglalkoztatottaknál ugyanis a szegénységi kockázat még az 5 százalékot sem éri el. Ez a felmérés még nem tartalmazhatta a közmunkásokkal kapcsolatos adatokat, de egyértelmű, hogy az ő, sokszor részmunkaidős és ennek megfelelően részösszegű bérezésük mellett az említett arány jóval nagyobb. Az Orbán-kormány egyértelmű stratégiája, hogy a segélyeken alapuló szociálpolitika helyett a munkaközpontúságot célozza meg, ennek része a közmunkaprogram. Ennek azért van jelentősége, mert a korábban a társadalommal elfogadtatott segélyosztó politizálás helyett olyan családokban mutat valamilyen jövőképet, ahol már a második, harmadik generáció sem tudta, mi az, hogy dolgozni. A közmunka önmagában nem változtat a szegénységi helyzeten, az érintettek a munka ízét már ismerik ugyan, de a rántott húsét még nem.

A kormány nem véletlenül igyekszik a nagycsaládosokat segíteni, mert a KSH szerint éppen ők azok (két szülő, három vagy több gyerek), akiknek 32 százalékát fenyegeti az elszegényedés veszélye. Ha valaki gyerekként szegénysorban él, alig van esélye, hogy kitörjön a körből.

A kormány első számú feladatai között említi az államadósság csökkentését. Kivételesen én is demagóg leszek: legyen a szegénység elleni harc az elsőszámú prioritás. Például: ne költsenek egyelőre stadionprogramra, az erre szánt sok milliárdot fektessék a szegénység elleni programokba. Kifizetődőbb lenne.