Sinn: az adósságplafonok csírájukban elfojthatják a katasztrófákat
A kormányok napjainkban gigantikus újraelosztó gépezeteket működtetnek, amelyek az adófizetőktől befolyó összegeket eljuttatják az állami kiadások különböző kedvezményezettjeihez. Az utóbbiak mindig többet kérnek, az előbbiek pedig mindenáron védelmezni próbálják érdekeiket. A „redisztribúciós küzdelem” egyre gyakrabban zárul azzal, hogy az állam több hitelt vesz fel. Napjaink demokráciáiban a hitelfelvétel ráadásul a politikai vita megoldásának legcélszerűbb eszköze, elvégre azok, akiknek be kell fizetniük az adósságszolgálat teljesítéséhez szükséges adókat, egyelőre nem szavazhatnak.
A hitel felvételére irányuló csábítás azok számára kiváltképp leküzdhetetlen, akik feltételezhetik, hogy a teher a lakosság olyan csoportjaira hárítható, amelyeknek jelenleg nem származik komoly haszna sem a jelenlegi alacsonyabb adókból, sem az állami kiadások magasabb szintjéből. Így vannak ezzel a gyermektelen felnőttek: nekik hasznuk van az állam által felvett hitelből, és sikeresen áthárítják más családok leszármazottira azt a terhet, amelyet akkor kell majd viselni, amikor ők már nem élnek.
A hitelezési függőség addig tartható csak kordában, amíg a gyermekeik és unokáik érdekeit szem előtt tartó szülők részt vesznek a politikai folyamatokban. Ha az Egyesült Államokban folyó redisztribúciós vitában a republikánusok keményvonalas álláspontját ez motiválja, akkor ezt értékelnünk kell, hiszen leszármazottaikat próbálják megvédeni a kizsákmányolástól. Ebben a megvilágításban az adósságplafonról folytatott vitában elfoglalt republikánus nézet legalább annyira elismerésre méltó lehet, amilyen például a Német Alkotmánybíróság is támogatott törvény, amely az adósságfinanszírozás minden formáját tiltja, és amely szövetségi szinten legkésőbb 2016-ban, a szövetségi államokban pedig 2020-ig életbe lép.
Hitelfelvételre csábít az adósságnak az a fajta, országok közötti megosztása, ami jelenleg az Európai Unióban folyik. Először is, egyes országok messze több hitelt vesznek fel, mint amennyi indokolható lenne, mivel tudják, hogy a többi tagország által finanszírozott programok keretei között megmentik majd őket a fizetésképtelenségtől. A mentőcsomagok eredetileg kormányközi hitelek voltak, amivel meg lehetett őrizni annak hamis látszatát, hogy minden ország a saját adósságát fizeti vissza. Amikor azonban ezeket a kölcsönöket „felszolgálták”, kiütközött a hitelmegosztás valódi arca: az adósság elengedése.
Írországnak például a rendkívüli likviditási segítségnyújtás (Emergency Liquidity Assistance) keretében az Európai Központi Bank által nyújtott 40 milliárd eurót hosszú lejáratú, a piacinál alacsonyabb kamatú kötvényekké konvertálták azután, hogy összeomlott a bank, amelyet azért hoztak létre, hogy a csődbe jutott Anglo Irish Bank nemteljeljesítő hiteleit konszolidálják. Egy évvel ezelőtt a Görögországnak nyújtott államközi hitelek futamidejét 30 évre kiterjesztették, meglehetősen kedvező kamatfeltételekkel (mi több, a kamatfizetési kötelezettséget kerek 10 évre elengedték). Ez a lépés – jelenértéken – 47 milliárd eurónyi adósság elengedését jelenti. És ez még nem minden. Már folynak a tárgyalások egy újabb futamidő-hosszabbításról, és a kamatok további csökkentéséről.
A tárgyalt esetekben az adósságteher gyakorlatilag más országokra hárul. Az eredmény: az eurózóna-tagállamok hitelétvágya továbbra is csillapíthatatlan, miközben az unió fiskális paktumába foglalt szankciókat csendben félretettük. Ahelyett, hogy a kiadásokat csökkentenék vagy az adókat emelnék, az országok inkább hitelt vesznek fel, mivel tudják, hogy a terhek egy részét másokra háríthatják.
Az adósságmegosztás következő eszközei a közös garanciavállalással kibocsátott eurókötvények lehetnek. Ha egy ország nem tudja teljesíteni az eurókötvény kibocsátásakor vállalt adósságszolgálatot, akkor a többi országnak nincs más választása: fizetnie kell.
Az Egyesült Államok történetének első évtizedeiben az adósságmegosztás leküzdhetetlen késztetést gerjesztett hitelek felvételére. Miután Alexander Hamilton, az ország első pénzügyminisztere 1791-ben szövetségi adóssággra váltva megosztotta a tagállamok háborús adósságait, az államok az infrastrukturális projektek finanszírozására nyakló nélkül vették fel a hiteleket. Hatalmas költségen csatornákat ástak, amelyek a vasútvonalak kiépítésével hamarosan értelmetlenné váltak. A hitelekből finanszírozott gazdasági boom hitelezési buborékká vált, amely aztán ki is pukkant (kiváltva az 1837-es pénzügyi pánikot). Az 1840-es évek elejére az USA akkori 26 tagállama közül 8 csődöt jelentett – az állam státust csak később kivívó Floridával egyetemben –, és több állam a szakadék szélére került. A hitelmegosztás, amely végeredményben csak ellenségeskedéshez vezetett, ettől kezdve nem volt reális alternatíva. Az elgennyesedett adósságkérdés évekre megmérgezte a politikai légkört, és fokozta az Észak és Dél közötti – a rabszolgakérdés miatt amúgy is súlyos – feszültséget.
Legyünk tehát hálásak az adósságplafonokért, mivel segítenek abban, hogy a katasztrófákat még csírájukban elfojthassuk – még akkor is, ha a politikusoknak fejfájást okoz, ha beléjük ütközünk.
Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org
