A Sziriza győzelme után új szelek kezdenek fújni Európában – január végén egy madridi nagygyűlésen mondta százezres hallgatósága előtt a Podemos vezetője, Pablo Iglesias. Mozgalma, amelynek neve Barack Obama 2008-as kampányszlogenjét (Yes, we can! – Képesek vagyunk rá) vette át, jó úton van afelé, hogy ez a szél felemelje a nagypolitikába: a friss közvélemény-kutatások szerint 27,7 százalékos támogatottságukkal ma már a legnépszerűbb politikai erőnek számítanak Spanyolországban. Ám jóval nehezebb lesz a dolguk, mint a görög szélsőbaloldali–populista szövetségé.
Tény, rengeteg a hasonlóság a Sziriza és a Podemos között. Először is a zászlójukra tűzött hatalomellenesség, amelyet többféle baloldali ideológia segítségével erősítenek. Az egyvelegbe a görögöknél a maoistáktól az anarchistákig sok minden belefér, a spanyoloknál inkább Lenint és a dél-amerikai baloldali vezetést emlegetik, a legfontosabb elem azonban mindkét pártnál az a karizmatikus, fiatal vezető, aki már ránézésre sem tagja a hatalmi elitnek.
Vannak azonban komoly eltérések Pablo Iglesias és a görög kormányfővé avanzsált Alekszisz Ciprasz között. Amíg Ciprasz már középiskolás kora óta az országos közéletben volt aktív, Iglesias, akit szülei a spanyol baloldal alapítója után neveztek el, a spanyol ifjúkommunista mozgalom tagjaként és elemzőként inkább elméleti síkon űzte a politikát. A spanyolok egy éve ismerték meg, amikor hozzá hasonló figurákkal megalapította a Podemost, májusban pedig, az európai parlamenti választásokon elért 8 százalékos eredménynek köszönhetően az Európai Parlament szélsőbalos frakciója már a testület elnökének jelölte. Az ismertség hiánya persze nem jelenti azt, hogy tapasztalatlan lenne a Podemos vezetése: több dél-amerikai országban tűntek fel megfigyelőként, sőt, tanácsadóként. Európában nem feltétlenül jó pont például az, hogy Iglesias lelkes híve az egy éve meghalt venezuelai elnöknek, Hugo Cháveznek.
Az más kérdés, hogy a szélsőbalos elméletekből mi szűrődik át a Podemos filozófiájába. A novemberre tervezett parlamenti választások előtt ez vélhetően kikristályosodik, annál is inkább, mivel a kitűzött cél, a Franco halála után kialakult hatalmi szerkezet megbontása nem kevésbé kemény feladat, mint amilyet a Sziriza vállalt Görögországban. Annak a protestpártnak a felemelkedését persze segítette, hogy az az ország jóval súlyosabb válságidőszakon van túl, mint a spanyolok, ráadásul a hatalmi struktúra magától is erodálódott – köszönhetően a szélsőbal előtt felfutott, majd vissza is szorult szélsőjobboldali erőknek. Az Arany Hajnalhoz hasonló szervezetet nem találunk Spanyolországban; a hagyományos struktúrát itt inkább a gazdaságilag fejlett autonóm régiók vezetői igyekeztek megbontani függetlenedési törekvéseikkel.
Éppen ezért most Artur Masnak, a katalán tartomány vezetőjének van igazán vesztenivalója, hiszen a Podemos miatt lassan elhalkul az ő hangja is. A legtöbbet persze Mariano Rajoy néppárti miniszterelnök veszítheti, aki nemrég éppen Katalónia fővárosában, Barcelonában kritizálta a Podemost amiatt, hogy túlságosan sötét képet festenek a spanyol gazdaságról. Tény, a már a 2008-as válság előtt kibontakozó ingatlanpiaci visszaesés és ezzel együtt a bankok gyengélkedése súlyos helyzetet idézett elő. A gazdaság a Világbank számításai szerint 2008–2013 között 15 százalékkal esett vissza, 25 százalék fölé ugrott a munkanélküliség, aminél csak a görögöké magasabb az EU-ban, és a fiatalok több mint fele képtelen munkát találni.
Az államra és a társadalomra nehezedő nyomást mégis nehéz összevetni a görögök helyzetével. A gazdaság ráadásul a legfrissebb adatok szerint kezd magára találni: az alacsony olajárak nem csak a nagy energiaigényű spanyol ipar eredményességét javították, de visszahozták a spanyol fogyasztók vásárlókedvét is: decemberre már 6,5 százalékos volt a kiskereskedelem bővülése, miközben tavaly 1,4 százalékkal tudott növekedni a gazdaság.
Azt is figyelembe kell azonban venni, hogy a Podemos jóval szerteágazóbb problémára igyekszik választ keresni, mint a bázisát tekintve elődjének tekinthető, a megszorítások és a fiatalkoriak munkanélkülisége miatt tiltakozó Indignados. Az Iglesias vezette mozgalom által „kaszt”-ként emlegetett hatalmi elit korrumpáltságát veszik célba – nem minden alap nélkül. Az elmúlt két év a spanyol közvéleményben a korrupciós ügyekről szólt: illegális pártfinanszírozásról, a csőd széléről állami és európai forrásokkal megmentett bankok vezetőinek juttatott eurómilliós jutalmakról, a botrányok még a királyi családot is elérték. (A Podemos sem maradt ki a sorból: a spanyol adóhatóság éppen összesen 425 ezer eurónyi kifizetést vizsgál, amelyet a mozgalom egyik alapítója kapott több dél-amerikai kormánytól. A mozgalom erre bejelentette: kampányát az az Hervé Falciani fogja erősíteni, aki a HSBC banktól szivárogtatta ki az adóelkerülőket tartalmazó, a napokban nagy vihart kavaró listát.)
Az már nem ennyire világos, hogy a hívek pontosan mit is remélnek a Podemostól, és az sem, a szervezet a marxista jelszavakon túl milyen megoldásokat kínál. A kép sem annyira fekete-fehér, mint a görögöknél volt, ahol a Sziriza a lakosság trojkaellenességére alapozva tudott választást nyerni, és kormányra kerülése óta is azzal van elfoglalva, hogyan enyhítse a külső segítségből mára az országot megbénító kötöttséggé vált mentőprogram terhein. Az sem elhanyagolható különbség, hogy a jelenlegi madridi kormánynak jóval nagyobb mozgástere van, mint a választást elbukó szétforgácsolt athéni kormánypártoknak. Vagyis a gazdasági helyzet javulása és a prognosztizálható kampányígéretek is visszavethetik a protestpárt népszerűségét. Az is befolyásolhatja a Podemos megítélését, hogy a Sziriza mit ér el a következő időszakban – legyen szó a hitelezőkkel jelenleg folyó vitáról, vagy akár a görög gazdaság kilábalásáról.
